Már azzal gondok vannak – mármint a megértésével –, hogy hová is tágul a világegyetem. S ha már tágul, az meg micsoda, ahová terjeszkedik. Ha mindehhez hozzávesszük azt is, hogy az emberiség ismeretei szerint ennek a végtelen mindenség ismert részének mindössze 5 százalékát teszi ki a látható anyag, 27-et meg a sötét, a többi pedig energia, ráadásul sötét, alighanem kár azon törni a fejünket, hogy biztosan meg akarjuk-e érteni a világot, amely körülvesz bennünket.
Ám ha mégis ezt tennék, márpedig egyfolytában érteni akarjuk a mindenséget, és tudni szeretnénk, mi hajtja és működteti, mi a mozgatója, akkor folyton újabb és újabb megoldandó feladatokba botlunk. Mert mit kezdünk például azzal a mondattal, hogy az idő egyszer véget ér. Miért, ezek szerint valamikor elkezdődött? Előtte nem létezett, és azután sem fog, ha véget ért?
Mindezek az elmejátékok azonban nagyon is hasznosak – anélkül, hogy biztos válaszokat adhatnánk rájuk. Vagyis addig bizonyosan ember az ember, amíg nem csupán válaszokat akar magának.
Azaz: ne lépjünk egyszerűen tovább, hogyha valamit nem értünk. Próbáljuk megérezni, ha már érteni nem könnyű azt, mekkora felfedezés is az, hogy a baltimore- i John Hopkins Egyetem kutatói szerint a világegyetem nyolc százalékkal gyorsabban tágul, mint azt korábban gondolták.
Mondjuk kizárt, hogy az emberek 99,99 százaléka valaha is gondolt volna erre, egyszer is az életében, de szerencsére akadnak olyanok, akik megteszik ezt helyettünk. Nekünk éppen ezért nem is volna más dolgunk, mint értelmes dolgokkal kitölteni a mindennapokat. Mondjuk, elnézve az ember földi napjait, ez sokszor éppen olyan lehetetlennek tűnik, mint felfogni azt, hogy a világ, amely körbevesz bennünket, minden bizonnyal végtelen. Nem kezdődik sehol, s még csak véget sem ér.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!