Azért abban is van némi magyaros virtus, hogy csak kevesen tudják megmondani, de akik mégis, azok sem feltétlenül ugyanúgy, hogyan is illik viselni a kokárdát. A kokárda nem a francia forradalom találmánya, már 1789 előtt is használták mint ruhadíszt, de tény, a megkülönböztetést jelentette, és nem csupán sapkarózsa volt, hanem politikai állásfoglalást is (pártütő bokréta) ki lehetett vele fejezni.
A korabeli festményeket vizsgálva, úgy tűnik, hogy a kívül piros ívű, belül zöld központú kokárda lehetett az eredeti forma. Ami a viseletét illeti: sok magyar – a legenda szerint Petőfi Sándor felesége is – a francia forradalom nagyjaitól merítette az ihletet, csak míg Párizsban, 1789-ben a kalap mellé tűzték a kokárdát, addig Budapesten, 1848 márciusában a kabát hajtókájára, a szív fölé. Erről így írt Jókai Mór az Életképek című folyóiratban, 1848. április 2-án, Charivari című cikkében: „a nemzeti kokárda a reformerek színe, a békés átalakulás embereié, mentül nagyobb e toll vagy kokárda, annál nagyobb az ő istenbeni bizodalmuk és megelégedettségök. A magyar nemzeti színeknek azonban így kell következniök: Felül a vörös (nem rózsaszín, hanem vérvörös), közepett a fehér, alól a zöld.”
A kokárda körüli bizonytalanságot az adja, hogy ha egy trikolór csíkot, ahol felül van a piros szín, a két száránál ívben egymásba hajtjuk alul, akkor a köríven a piros szín marad kívül – de amíg a kokárda egyik fecskeszárnyánál a helyes piros-fehér-zöld színsor látható, a másiknál a zöld-fehér-piros. A legegyszerűbb megoldás így az, hogy hajtsunk kört külső piros ívvel, és tegyünk alá egy szögben kettéhajtott trikolórcsíkot – így mindenhol a helyes színsort kapjuk.
De a kokárda viselésekor nem is feltétlenül az a fontos, hogy helyesen hajtogatta-e valaki a nemzetiszín szalagot, hanem az, hogy kitűzi-e egyáltalán, és büszkén viseli-e.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
