Ha egy kígyó a saját farkába harap, akkor vagy ökológiai katasztrófa történt, vagy messze eltekergett élőhelyéről, vagy állatkínzás esete forog fenn. Mert csakis egy érzékelésében megbolydult hüllő érez késztetést tébolyában, hogy önnönvégtagjába mélyessze fogait, esetleg kannibalizálja önmagát.
A már a földtörténeti kréta korban is javában lábatlankodó lények ugyanis hidegvérű állatok, képtelenek testhőmérsékletük szabályozására, a nap melegével hozzák magukat mozgásképes állapotba.
Ám, ha túlhevülnek (nincs árnyék, zug, üreg, ahová behúzódhatnának), bekövetkezik az üzemzavar: érzékelőszerveik összezavarodnak, az állat ráveti magát az első szembekerülő mozgó zsákmányra – agresszívan csapongó farkára. Ha önnön végébe harap, mitologikus jelentéssel bíró demonstrátummá válik, ám életének végére is ér – a kör bezárul –: befelé hajló fogai közül képtelenség kisiklania. A szimbolikus teljesség elérése tehát öntudatlan öngyilkosság eredménye.
Ám ha csupán nyelvi valóságban harap a farkába, általában a sehová nem vezető, eredménytelen, vég nélküli, önmagába visszaforduló cselekedeteket, érveléseket (tautológiákat) értjük alatta.
Ez legalábbis a mondás negatív olvasata. De él egy másik, pozitív kicsengésű is, mely a ciklikusság, az örök körforgás, így a halhatatlanság (öröklét) szimbólumaként tartja számon a farkát állkapcsába vevő csúszómászót (uroborosz, azaz „faroknyelő”): minden vég egyben valami újnak a kezdete.
Érdekes, ahogy a digitális kommunikáció (a fizika, a kibernetika vívmányait kihasználva, pl. az elektronikus visszacsatolásokra utalva) a jelképei közé emelte az uroboroszt (lásd a Google Chrome kereső frissítését a homokóra helyett, így mindig bízvást remélhetjük, nem vég nélküli a várakozás egy oldal letöltésekor, a virtuális öröklét elérhető) – ám valószínűsíthető, szerves létünket sokkal inkább a túlhevült kígyó szimbolizálja.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!