I. Nortont császárnak kijáró tisztelettel búcsúztatták San Franciscóban a korabeli amerikai lapok.
Joshua A. Norton hatvanegy éves korában, 1880. január 8-án, az utcán lett rosszul, és sorsa nem fordult jobbra. Nem mintha azelőtt szépen bánt volna vele az élet, bár tény, egykor dúsgazdag emberként élt. Csak aztán – furmányos és rosszul időzített gazdasági ügyleteknek köszönhetően – elveszítette vagyonát, és vele együtt – minden bizonnyal – a józan eszét is.
Történt ugyanis, hogy a csőd után az addig tehetős Norton, zsebében néhány dollárral, eltűnt. Pár évvel később visszatért San Franciscóba, és az összes lapnak elküldte nyilatkozatát, amelyben jelezte: Amerika császára visszatért népéhez.
Azt nem nehéz elhinni, mit gondoltak róla az emberek, ám csodák csodájára Amerika szent teheneként tekintettek a belső boldogsággal megáldott férfira, vagyis hagyták, hogy kedve szerint uralkodjék időről időre kiadott rendeletei útján. Az éttermekben fizetnie sem kellett, a színházban páholyból nézhette az előadásokat. Pénztelenségén úgy igyekezett enyhíteni, hogy bankókat nyomtatott, amit elszámoltak neki dolláralapon.
Egyszer az is megtörtént vele, hogy a város rendőrkapitánya elmeorvosi vizsgálat alá akarta vetni, de a polgárok elérték, hogy szabadon távozhasson Norton – aki később, nagylelkűen, császári kegyelemben részesítette a kapitányt.
Talán különös, de Norton szépséges tébolyában olyan ötletek is megfogantak, hogy hidat kellene építeni az öböl fölé, és alagutat a víz alá – s lám, az amerikai nép, idővel, ezeket a „rendeleteit” be is teljesítette. Igaz, Norton egyiket sem érte meg.
Életének és sorsának tanulsága pedig annyi, hogy lám, még egy nem feltétlenül jól működő és megosztott társadalom is, ha a tagjai úgy akarják, képes felemelni és szeretetben megtartani szent őrültjeit.
–EB
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!