Az Országgyűlés 2011. szeptember 26-án a magyar nyelv napjává nyilvánította november 13-át. Két évig ünnepelték ezt április 23-án is (ekkor amúgy, Shakespeare halálának napján az angolok ünneplik nyelvüket), de a magyar nyelvről és nemzetiségről szóló 1844. évi II. törvényt november 13-án fogadták el, így – igazodva a múlthoz – nyelvi ünnep lett november idusa.
Az idus önmagában is érdekes, mert az ókori római naptár szerint márciusban például 15-én van idus, ahogyan májusban, júliusban és októberben is, de a többi hónapban 13-ra esik az idus. Vagyis a hónapot felező nap. Mondhatnánk úgy is, hogy március közepe, meg azt, hogy november közepe, de az idus kellően latinosan hangzik – jóllehet etruszk eredetű (iduare = kettéoszt).
Az köztudott, hogy a világ leghíresebb idusa márciusi, amikor is – történeti forrásoktól függően 23 vagy 35 késszúrással – i. e. 44-ben megölték Julius Caesart.
De nekünk, magyaroknak is jutott egy márciusi idus 1848-ban, igaz, annak is tragédia lett a vége. Elsőre nézve november idusában nem találhatnánk kivetnivalót, hiszen az csak egy ártatlan nyelvünnep, ám a helyzet az, hogy 1844-ben, amikor a magyar lett a hivatalos nyelv (előtte németül és/vagy latinul intézték a hivatali ügyeket, a magyart 1790-ben még csak választható nyelvként oktatták az iskolákban, és csak két év múlva lett önálló tantárgy), jelentős felzúdulás támadt a Magyar Királyságban.
Ennek oka pedig az volt, hogy akkoriban – lévén az ország soknemzetiségű – csupán minden második ember beszélte a magyar nyelvet. Ami tehát ünnep volt a magyarságnak, igazságtalanságnak tűnhetett más nemzetiségűeknek.
Azt bátor dolog volna kijelenteni, hogy ez vezetett volna az ország 1920-as széthullásához, de nem is hagyhatjuk figyelmen kívül, mint egyik tényezőt. Vagyis, óvatosan ezekkel az idusokkal – mert a nevükben is benne van: osztanak…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!