Talán hallották már, hogy pár évvel ezelőtt azzal kísérletezett két stuttgarti kutató, Anette Kolb és Katharina Sinner, hogyan hat a zene a vérünkre. Különféle műfajú zenedarabokkal „bombázták” a vércseppeket, amelyek szerkezete más és más lett. A klasszikus zenétől például művészi szerkezetűvé váltak, a kőkemény metáltól viszont szinte az elemeire bomlott szerkezetük.
Nem csak a fizikában, de már az orvostudományban is evidencia, hogy a sejtek, az atomok reagálnak a környezeti változásra, legyen az fény, hang, hőmérséklet vagy éppen gravitáció. Így a kísérlet aligha hozott tudományos áttörést. Ám a vérkísérletből annál bizonyára fontosabb megállapításokra lehetett jutni, mint amire brit tejtermelők jutottak pár évvel ezelőtt: több tejet adnak a tehenek, ha Shakespeare-t olvasnak fel nekik.
A középkori színdarabszerző műveinek, persze, aligha van bármiféle mágikus ereje a tőgyekre, mint inkább annak, hogy egy nyugodt, emberi hangot halló tehén bizonyára nem stresszel annyira, mint az, amelyiket folyton bökdös a borja. Növényeknél pedig azt figyelték meg, hogy ágaikkal és leveleikkel közelebb nyújtóznak az általuk kedvelt zenét sugárzó hangfalhoz, míg távolodnak a tőlük idegen zenétől.
Alighanem növénynek vagy tejelő tehénnek kellene lennünk ahhoz, hogy igazolni tudjuk a zenére adott reakciók tudományos magyarázatát, de egy biztos: mi, emberek sem maradunk, és nem is teljesítünk jól olyan helyen, ahol nem érezzük azt, hogy egyek vagyunk azzal a világgal, amely körbevesz bennünket. Vannak vallások és életfilozófiák, amelyek szerint a betegségek is csupán azt jelzik, hogy valami megváltozott, például a harmónia a világgal, másként rezgünk és rezonálunk.
Ám ha úgy éreznénk, hogy mondjuk pezseg a vérünk, érdemes meggyőződnünk arról, mi okozza azt. Mert az is lehet, csak egy kád forró vízben ülünk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
