Mindig lesznek olyanok, akik csak legendának tartják, valamint felesleges pánikkeltésnek a globális felmelegedést és annak hatásait.
Miközben itt van például az Északnyugati átjáró története. Ez a vízi út köti össze az Atlanti-óceánt a Csendes-óceánnal – a Jeges-tenger közbeiktatásával, végig Kanada északi partvidékén. Pontosabban ma már „simán” járható az út, de ez még kétszáz évvel ezelőtt sem volt ennyire világos. Sőt!
Amerika felfedezése után több expedíció is útnak indult, hogy a hajósok utat találjanak maguknak északon, időt és pénzt takarítva meg – szemben a hosszú és fáradságos dél felé tartó utazással –, de nem nagyon találtak vízi ösvényt a fagyba, jégpáncélba dermedt Északi-tengeren. Az 1845–1849- es Franklin-expedícióban például mindenki odaveszett, 129 ember.
A hajósok egymás holttestéből ettek annak reményében, hogy túléljék a kalandot. Tragédiájuk mégsem volt hiábavaló: Amundsen a 20. század elején – elődjei (Hudson, Buffon, Franklin) leírásainak alapján áthajózott a jégtáblák és az északi szigetek között. De ezt nem tehette volna meg a jégpáncél olvadása nélkül.
A jégtakaró eltűnése ugyanakkor növelheti is a felmelegedés mértékét, hiszen a visszaverődés hiányában több napsugarat nyel el a Föld felszíne, másrészt a jég alól előbukkanó és hozzáférhető kőolajmezőkből származó fosszilis energia elégetése még több szennyezőanyagot juttathat a légkörbe.
Az Északnyugati átjáró útvonala ma ismert, az olvadás miatt, nyaranta járható. Olyannyira, hogy már nem csak a kutatókat, a turistákat is vonzza. Augusztusban és szeptemberben akár egy luxus óceánjáró is simán elúszik a történelmi vizeken. Amióta a hajósok nem csupán a szemükre és a csillagokra hagyatkoznak, vagyis az ember már nem az eget vizslatja, hanem az égből érkező műholdfelvételek képeit, a navigáció is sokkal egyszerűbb. Télen, persze, újra összezár a jégpáncél.
Még.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!