Emlékeznek Luc Besson nyomasztó filmjére, az Élethalálharcra? Ha nem látták, sebaj, mert annyira nyomasztó, hogy nélküle biztosan boldogabban élnek. Az a film kezdődik úgy, hogy a főhős egy plasztikból készült nővel tölti boldogságos perceit, ám a baba leereszt. A főhős olyan világban él, amelyben az emberi civilizációt szinte elpusztító világégés után férfihordák gyilkolják egymást a túlélésért, nővel pedig ritkán találkoznak.
De mi a helyzet akkor, amikor több nő él a bolygón, mint férfi, és a férfiak mégis úgy érzik, boldogabbak egy tárgyként használt, szexuális örömökre tervezett guminő mellett, mint a hús-vér nők társaságában? Mielőtt bárki megbotránkozna ezen, a lélekgyógyászok jól ismerik azokat, akik úgy döntenek, hogy szilikonnővel élnek együtt. Az ok, ha nem kóros, többféle lehet, de alapvetően oda vezethető vissza, hogy az örömbabákkal élő férfiak nehezebben értetik meg magukat hús-vér nőtársaikkal.
Nem ritka, hogy egy-egy férfinak nem egy, hanem több örömbabája is van. Ezek a férfiak tisztában vannak azzal, hogy nem élő személyekről van szó, ám azok látványa és társasága biztonságot jelent számukra, nyugalmat sugall.
A többnyire beilleszkedési, szociális problémákkal küzdő emberek érzelmileg kötődhetnek babákhoz, tárgyakhoz. Az örömbabákhoz való vonzódásról film is készült 2007-ben Plasztik szerelem (Lars and the Real Girl) címmel, amelyben a főhős környezete „elfogadja”, hogy Lars egy mutatós szilikonnővel jár. A sokak szerint abszurdnak szánt filmet – talán éppen a magánytól való menekülés és a boldogságkeresés meglepő módja miatt – nem várt siker fogadta, forgatókönyvét Oscar-díjra jelölték, végül nem nyert. A magányosság elleni gyógyír másik bizarr sikerfilmje a 2013-as Her (A nő): a főhős ebben egy számítógép női hangjába és programkarakterébe szeret bele. Ennek forgatókönyvét már Oscar-díjjal jutalmazták.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!