Kicsit erős túlzásnak tűnik, miszerint az ember már tizenegyezer éve „rágózna”, de vannak régészek, akik szerint ez akár így is lehetett. Merthogy az Amerikában őshonos ámbrafa törzséből már akkor is édeskés, ragacsos anyag szivárgott, amit ínygyulladás esetén rágcsálhattak az őslakosok.
Éppen ezért izgalmas a kérdés, miszerint rágózhatott-e Caius Iulius Caesar? A válasz, ha az amerikai ősragacsot vesszük alapul, nyilván az, hogy nem – Caius Iulius Caesar ugyanis, legyen volt bármennyire is fényességes római császár, nem élhetett addig (s nem csak Brutus és barátai merénylete miatt), amíg felfedezik Amerikát. Ám ha európai viszonylatban nézzük, akár el is csócsálhatott egy darabkát abból az ókori görög találmányból, amelynek lényege az volt, hogy méhviaszt kevertek össze pisztáciagyantával, és azt rágcsálva viszonylag karban lehetett tartani a szájat és a fogakat.
A ma is ismert rágógumi ősét azonban mégis a tengerentúlon, Mexikóban, Guatemalában és Belizében kell keresni. A csiklefa (más néven: zapotilla/zapodilla) gumiszerű nedve ugyanakkor csak a 19. század közepén vált értékessé (még játékokat, sőt esőkabátot is készítettek belőle), s különösképp a modern rágógumi alapanyagává. Azt ma már kevesen tudják, hogy az ősi amerikai civilizációkban jelentéssel bírt, ha egy nő csiklét rágcsált: akár azt is gondolhatták róla, hogy kurtizán. Ha férfi tette ugyanezt, jelenthette azt is, hogy az illető a saját neméhez vonzódik. Ma már, amióta 1869 végén William Semple szabadalmaztatta a rágógumit, inkább a fogak tisztán tartását jelenti az, ha valaki ízesített gumit csócsál – feltéve, ha kulturáltan teszi, és ha megunja a szájmozgatást, nem a pad vagy az asztal lapja alá ragasztja.
A rágógumit – kivéve az elbomló alapúakat – azonban továbbra sem érdemes lenyelni. Ugyanis még a gyomorsav sem képes lebontani.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
