A borbély ma már nem vág semmit. Merthogy eltűntek a borbélyok, helyükön fodrászok állnak.
Azok meg csak hajat vágnak – és eret is csupán akkor, ha ügyetlenül borotválnak. Pedig nagy divatja volt egykor az érvágásnak. Eret vágtak, ha fájt a fej; ha zsibbadt a láb; ha levertség kínozta a beteget vagy majd szétrobbant a feszültségtől.
A beavatkozásoknak lehetett életmentő szerepe, de fordulhatott úgy is a sors kereke, hogy a vérveszteség mértéke halállal járt.
Ma már, amikor tudatosan és irányítottan is lehet vért adni, 4,5 decilitert vesznek le egyszerre – két vérvétel között pedig minimum 56 napnak kell eltelnie, ennyi idő szükséges ahhoz, hogy a szervezet újra – minden következmény nélkül – készen álljon a következő csapolásra. Összehasonlításul: az USA első elnökétől halála napján 16 óra leforgása alatt vettek le több mint két liter vért, s mivel meg is halt, minden bizonnyal feleslegesen.
Ám a mások életét mentő véradás csak azóta lett népmozgalom, hogy Karl Landsteiner a 20. század elején rendszerezte a vércsoportokat (A-B-0), lehetővé téve ezzel a biztonságos vérátömlesztést.
Sokan próbálkoztak már azzal is, hogy állatok véréből készült kivonattal helyettesítsék az emberi vért (például marhák véréből), de az emberi vért leginkább akkor lehet reprodukálni, ha azt maga az ember termeli.
Az ókori kínaiak úgy hitték, a lélek a vérben lakik; legendák szólnak arról, a fáraók fürödtek vérben, hogy fiatalok maradjanak. A 15. század végén pedig állítólag vérátömlesztéssel akarták megmenteni VIII. Ince pápa életét – sikertelenül. Sok kísérlet után a 19. század hozott áttörést a vérátömlesztésben, száz éve már biztonsággal végzik is, rendszeresen.
Magyarországon 1954. november 27-én adományoztak először állami kitüntetéseket a sokszoros véradóknak és véradást szervezőknek, húsz éve pedig ezért is ünnepeljük november végén a véradók napját.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!