A legenda szerint a haldokló XIII. Lajos megkérdezte fiától, hogy hívják, mire azt felelte az alig ötéves fiatalember, hogy XIV. Lajos, apám. A király ekkor ránézett, és így szólt: Még nem, még nem.
A fiatalember azonban hamarosan Európa egyik legmeghatározóbb uralkodója lett. Személye máig az abszolutista állam jelképe. Talán ezért is neki tulajdonítják a híres mondást – Az állam én vagyok –, ám erre vonatkozóan megoszlanak a kor történészi elemzései. Sőt, olyan is akad, főként a brit históriások között, aki Anglia királynőjéhez, I. Erzsébethez köti a mondást. A lényeg azonban az, hogy akár elhangzott a kijelentés, akár nem, tökéletesen illik XIV. Lajos korához, a francia király politikájának lényegi összefoglalásához.
Akad ugyanakkor egy másik érdekesség is a király életében, amiről amúgy aligha tudhatott bármit is az uralkodó, ami azonban kiváló táptalajt jelent a véletlenek egybeesésnek különös jelentőséget tulajdonító szakíróknak. XIV. Lajost ugyanis a legtöbbször úgy emlegetik, hogy a Napkirály. Nevét onnan kapta, hogy imádott táncolni, a feljegyzések szerint nem is mozgott rosszul. Miután uralkodóvá szentelték, Az éjszaka című balettben ő személyesítette meg a napfelkeltét – jelezvén, hogy birodalmát személyén keresztül beborítja a fény. Festményeken is gyakorta jelenik meg isteni fényben tündökölve Apollón és a Nap mellett.
Hosszú uralkodása (1643–1715) alatt azonban – amikor Franciaország bár megroppant a fényűzésben, mégis nagyhatalommá vált – érdekes csillagászati jelenség zajlott, és hol máshol, mint éppen a Nap felszínén. Ez volt az az időszak, amikor eltűntek a csillagról a napfoltok. A tudomány ezt, a jelenség felfedezője után Maunder-minimumnak hívja. Vagyis 1645 és 1715 között a Nap valóban teljes felületével szórta a fényt a Földre – a Napkirály birodalmára.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
