Munkahely

Sok örömöm közül az egyik az, hogy nincsen munkahelyem.

Munkám van, dolgom, akad is hová benyújtanom szerény produktumaimat, még, persze: még; kis zsebpénz is csurran-cseppen iparkodásom nyomán, amivel az adósságok újra és újra képződő kátyúit tömködhetem.

De bejárnom nem kell már sehová, otthon dolgozom, nem tudok elkésni, mert itt vagyok eleve, nem kell blokkolnom, pecsételnem, jelentkeznem, osonnom, elkészülök és ülök lefele, napi rendszerességgel immár évek, sőt évtizedek óta, tudom, én tudom, hogy csinálhatnám a dolgomat jobban, pontosabban, szorgosabban is, de hát ennyire futja már, ennyire futja kedvből, erőből, talentumból.

Napi embereim zöme is hason cipőben jár; író, költő, festő és főként „nyugger” barátaim otthon vagy műteremben szorgoskodnak nap mint nap, boltos, zöldséges, húsos földijeimnek is csak két főnöke van: a vevő és az adóhivatal.

De hát azért nem múlik el nap, hogy délutáni, esti körsétáim során ne botlanék olyas ismerősbe, barátba, aki munkahelyre, pláne állami munkahelyre igyekszik még be naponta; hivatalba, iskolába, egyetemre, rádióba, intézetbe, gyárba csak azért nem, mert olyan nincs már.

Leülök velük, a munkahelyesekkel, hallgatom őket és elborzadok.
Rengeteg, felsorolhatatlan és felfoghatatlan az a kár, amit a regnáló rezsim okozott a magyar embernek, gazdaságnak, földnek, álladalomnak, társadalomnak, kultúrának, szellemnek, léleknek, hazának.

De az egyik legszörnyűbb azt látni, hallani, hogy mivé züllött a magyar munkahely. Az állami magyar munkahely, amely ma nem a munkának, hanem szünet nélküli gyanakvásnak, szolgalelkűségnek, cinikus hatalmaskodásnak helye. Munkáról, hatékony munkáról szó sincs és nem is nagyon lehet már.

Mivel csak a politikai megbízhatóság számít, a stallumokat ellepték a semmihez sem értő mamelukok, akik nem értenek a szakmához, a vezetéshez, a hivatali munkához, az adminisztrációhoz, a számítógéphez, nem értenek semmihez. Rosszabbak ők, mint Rákosi munkásigazgatói, tanácselnökei voltak egykor; ott legalább előadódhatott, hogy valakiben maradt még valami otthonról hozott paraszti vagy proletár kultúra, erkölcs, tartás, emberi becsület. Ma itt ilyesmi nem fordulhat elő.

És ami egészen csudálatos, az a mindenhová beszivárgó félelem. Semmiféle három per egyes, kettes, hármas organizáció nem ér fel azzal a följelentő és regisztrációs rendszerrel, amellyel a mai hatalom figyeli, kontrollálja és regisztrálja a polgárokat, még pedig kivétel nélkül mindet, a híveket is.
Magyarország a félelem hona lett.

Lehet, hogy az volt ezelőtt, lehet, hogy az volt mindig is. De – legalábbis a Kádár-világ második felében – lehetett tudni, hogy honnan érhet a baj és főleg, hogy miért. Most mindenhonnan ér, mindenért, és nem is tudod már, miért.

És főként: nem erről volt szó.

A tönkretett ország tönkretett munkahelyeiről a polgárok hazaviszik a bajt; tönkre mennek az otthonok, a családok is. Amelyekbe szintén belemászik a hatalom: szétveri az óvodát, az iskolát, a felsőoktatást, bemászik a polgárok lakába, hálószobájába. Mindehhez járul a szegényellenesség, a tudatos, cinikus szegénycsinálás.
Ennek a rezsimnek a hitványsága, cinizmusa, beszivárgott a nemzet minden porcikájába, beépült csontozatába.
Épp tíz éve írtam le, mikor az Ünnepi Könyvhét sátrainál elfreccsent az első polgári körös köpés: a Fidesz tönkretette Magyarországot.

Pedig akkor még csak nekiveselkedett a munkának.

Ma már azt kell mondani: bevégeztetett.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!