Pár száz évvel ezelőtt úgy tartották, hogy a városi levegő szabaddá tesz. Vagyis önállóvá, szabadon gondolkodóvá és cselekvővé, a feudális kötöttségektől részben mentessé. Ám mára mások lettek a városok: pusztán a létezésükkel is az egyik legriasztóbb problémára hívják fel a figyelmet. Arra, hogy az ember – már nem is csak szépen lassan, de – felzabálja környezetét.
Mindez összefügg persze az emberiség ijesztő mértékű szaporodásával, és azzal is, hogy termőföldek hagyományos, intenzív megművelése már évtizedek óta nem nyújt elegendő alapanyagot a megfelelő mennyiségű és minőségű élelem előállításához. Miközben a városoknak valóban rengeteg embert kell ellátniuk, kiszolgálniuk. Már a 19. század fordulóján is akadt olyan város, London, amelynek egymillió lakosa volt, de ez semmi ahhoz képest, amilyen számokkal a mai óriásvárosok büszkélkedhetnek: Londont ma 8,5 millióan lakják, Tokiót pedig harmincötször ennyien. A világ nagyvárosai közül ötvenben egyenként tízmilliónál is többen élnek.
Ha a tendencia folytatódik, tíz év(!) múlva minden második ember városlakó lesz a Földön. De hogy szabaddá tenne ez bárkit is? Már a középkorban is a kényszer hajtotta az embereket a falak mögé (biztonság, iparűzés, közösségi élmény, szórakozás), ma viszont azt látni, hogy a giga- és egymásba olvadó metropoliszok – az ókori városállamok mintájára – egyre inkább arra kényszerülnek, hogy önálló rendben és szabályok között éljenek. Arról nem beszélve, hogy összességében kétmilliárd ember él nyomorban a városok peremén.
És a folyamat megfordíthatatlan. Miközben csupa olyan dologgal kell szembenézni, mint a légszennyezettség mértékének növekedése, a szeméthegyek emelkedése, az életminőség romlása, a stressz halmozódása. Vagyis, lehet, ma már az érne semmit, azt mondanánk: a vidéki levegő szabaddá tesz. Igaz, mondani még lehet.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!