A közmunkásokat nemcsak a „városgazda cégek” és a településvezetők használják ki, a hatalom is. És a politika nagyban játszik, így találta a Political Capital, amely azt feszegette: milyen összefüggés van a közfoglalkoztatási program, az adott településen fellelhető közmunkások száma, illetve a kormánypárt választási teljesítménye között. A politikai elemző cég arra nem ragadtatja magát, hogy a közmunkásrendszert a választási csalások melegágyának nevezze, de azt leszögezi a kutatást vezető László Róbert, hogy a szisztéma alkalmas a választási eredmények befolyásolására. És – mutat rá a választási szakértő – mivel minimális az esélye, hogy valaki a közmunkából átsoroljon az elsődleges munkaerőpiacra, a közfoglalkoztatottak több százezres tömege több választáson lehet a mérleg nyelve.

A rendszerben épp az a szép, hogy bizonyíthatatlan a polgármesterek és jegyzők „politikai iránymutatása”, hiszen gyakorlatilag az „öncenzúrára és az önkontrollra” épül. „Például egy kistelepülésen, ahol nyolcvanan voksolnak, és mondjuk harminc embernek ismerik a pártpreferenciáját, a választási eredmények ismeretében nagyon gyorsan vissza lehet fejteni, ki miképpen voksolt. Ezt pedig senki nem kockáztatja meg” – magyarázza László Róbert. Ugyanis, ha a polgármester nem ad közmunkát, akkor a család az úgynevezett jövedelempótló támogatással kénytelen beérni, ami mindössze 22 800 forint egy hónapban, míg egy közfoglalkoztatott körülbelül 51 ezer forintot vihet haza. (Arról nem is beszélve, hogyha a munkáltató bont szerződést, akkor három évre kiteheti az embereket a közmunkából – ez viszont az éhhalállal egyenlő. Hiszen az említett 22 800 forintos „segély” is csak akkor jár, ha valaki legalább egy hónapnyi közmunkát fel tud mutatni egy évben.)

Azaz meglehetősen erős a függőségi viszony, figyelmeztet László Róbert. A politikai elemző egyébként ezen nem csodálkozik, mint mondja: az egész állami rendszer úgy épül fel, hogy az emberek féljék. És hogy ez a félelem politikailag kifizetődő, azt a választási eredmények támasztják alá: a kistelepüléseken, ahol jellemzően a legtöbb közmunkás dolgozik, tarolt a Fidesz. A falvak mindössze 20,3 százalékában múlta alul az országos választási átlagot. A kistelepülések 41,6 százalékában az átlagot vagy annál valamivel többet. A falvak 38,2 százalékában viszont kimagasló eredményt ért el a kormánypárt: legalább 30 százalékkal haladta meg az országos átlagot.

Ráadásul a statisztikák azt mutatják, hogy ilyen kiemelkedő eredménnyel ott büszkélkedhetett leginkább a Fidesz, ahol a közmunkások aránya (a lakosság körében) elérte a 15 százalékot. (Megjegyzendő: ahogy egyre durvább lett a „közmunkásindex”, úgy lett egyre népszerűbb a Fidesz – ahol az emberek legalább 25 százaléka robotolt közmunkásként, ott egyenesen szárnyalt a kormánypárt.) És hogy ez nem „statisztikai véletlen”, azt jól jelzik a Jobbik eredményei: ahogy nő a közmunkásszám, úgy szerepel egyre rosszabbul az adott településen a szélsőjobboldali párt (miközben a Fidesz izmosodik). És a helyi hatalomtól való függést támasztja alá az is, hogy amíg átlagosan a polgármesterek 88 százaléka próbált újrázni, addig a sok közmunkással bíró településeken ez az arány 98 százalék volt – és a rajthoz állók elsöprő többségét meg is választották.

Persze nem mindenhol bízták a közmunkások „belátására”, kit támogassanak (ahogy ezt az Átlátszó.hu kiderítette): több borsodi és szabolcsi faluban jelenleg is büntetőeljárás zajlik, olyan helyeken, ahol a közmunkások nevüket is adták a feljelentésekhez, amelyek szerint a települések vezetői „instruálták” őket, hogyan is kell szavazniuk.

„Sok embernek csak ez van, rá van szorulva. Mert ha összeveszik a polgármesterrel, nem veszi vissza. A polgármester így az atyaúristen itt. És mindent eltűrnek neki” – mondja egy kistelepülésen élő férfi. Már-már feudális függési viszonyokat idéz egyes településeken a közmunkások és az őket robotoltató polgármesterek, jegyzők viszonya. Embertelen körülmények, hitvány felszerelés, megalázó munkák és az éhbérnél alig több pénz: ilyen ma Magyarországon a közmunkások élete – legalábbis saját beszámolóik szerint.

A közfoglalkoztatási csapda című tanulmánykötetben, melyet a Magyar Szegénységellenes Hálózat (MSZH) állított össze, interjúk sora mesél több százezer ember kiszolgáltatottságáról. Mert tény – főleg a kistelepüléseken, ahol mindenki mindenkit ismer –, hogy a polgármester kegyétől függ, ki kerülhet be a programba, és ki nem. Nem véletlenül nagy úr a hallgatás. Hiszen ki szeretné azt a keveset is elveszíteni, amije van? Az általunk megkérdezett közmunkások többsége visszafogott „lelkesedéssel” mesélt arról, milyen feladatokat végez – utólag azért kiderült: borzasztóan féltik az állásukat, félnek, ha lejár a három holnap, nem kapnak új feladatot, ezért eszük ágában sincs panaszkodni.

Az MSZH jelentéséből hasonló kép rajzolódik ki: ha az volt a kérdés, hogy akadályozta-e a közmunka a normális életvitelükben az embereket, a válaszadók 15 százaléka válaszolt csupán igennel, s 85 százalékuk mondott nemet. Ha viszont belemegyünk a dolgokba, kiderül: hogy a kérdezettek 95 százalékát érinti érzékenyen az alacsony bér; 83 százalékukat nyomasztja a kiszámíthatatlan szerződéskötés; probléma továbbá, hogy télen egyáltalán nincs munka; hogy kevesebb a szabadnap, mint máshol; hogy a bankkártyás kifizetés miatt banki költségeik keletkeznek; hogy nem tudnak máshová menni dolgozni, állást keresni, ügyeket intézni; hogy a környezetük lenézi őket, mert közmunkásként dolgoznak – és így tovább. A legrosszabb mind közül azonban a kiszolgáltatottság. Az, hogy hiába a sok probléma, szót emelni magáért vagy társaiért nem sok ember mer. Hiszen mindig van egy következő a sorban, aki ugyanúgy szeretné megkapni a munkát, így tűrni kell és betagozódni a rendszerbe.

Csak egy példa: „A kommunális gondnokság egyik munkatársának az anyósához bedobott valaki egy döglött kecskét, és azt kellett hurcolni. Természetesen nem tartozott a feladatunkhoz, de ha szóltunk volna érte, azt mondják, hogy viszont látásra, el lehet menni” – meséli egy közmunkás férfi.

A tanulmányból ráadásul kiderül, hogy ezek a problémák sokkal erősebben jelennek meg a kistelepüléseken, mint a nagyobb városokban. E helyeken az önkormányzatok nehéz helyzetéből fakadóan sem kifejezetten ideálisak a munkakörülmények (sok helyen nem biztosítanak, például még a legnagyobb hőségben sem, elegendő ivóvizet vagy tisztálkodási lehetőséget a közmunkásoknak), emellett rendre megesik, hogy a munkáltatók visszaélnek a hatalmukkal. Valójában az a közmunkaprogram tragédiája, hogy jóformán lehetetlen kitörni belőle és visszakerülni az elsődleges munkaerőpiacra. Viszont aki bekerül, az foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz a kevéshez is, amije van.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!