Megértjük, kell ez az unalom - Persze mégiscsak mellbevágó

Még soha nem tűntek ennyire unalmasnak, kiszerűnek ezek a Moszkvába vágyódók. Talán az újrafordításnak (Stuber Andrea) is köszönhető, amely az eredetihez jóval hűebben sokkal nyersebb, hétköznapibb, s tudatosan megfosztja a szöveget minden líraiságtól, játékosságtól. Emiatt aztán kifejezetten vágyik az ember Kosztolányi költőibb változatára. Aztán a második részre fordul a kocka. Összeáll a kép, s megértjük, kell ez az unalom, hogy aztán ebből a semmiből az idő vetületében fájdalmas portrék születhessenek. A résztvevőkön pedig még mosolyogni is tudjunk.

Persze mégiscsak mellbevágó, hogy ilyen szörnyen unalmasnak mutat bennünket ez a tükörkép.

Mindenki egyre csak a sajátját hajtogatja, képtelen kitörni kicsinyes életéből, problémáiból, s rögeszméiből. Így az égvilágon nem történik semmi, csak a hiány van szüntelen jelen, a boldogság, kiteljesedés teljes hiánya. Ezt az űrt az idő tölti majd ki.

Mikor az ember már kezdi úgy érezni, a remek alakítások ellenére magára az előadásra is rátelepszik az unalom, az idő egyszer csak megemeli ez unalomba fúlt életeket, súlyt és tétet ad nekik. A második részben voltaképp már izgalmas az idő s enyészet grafikonjában látni ezeket az életeket, bármennyire kisszerűek is. Hiszen hiába ismétlődik minduntalan ugyanaz, az idő lerombol sok mindent; könyörtelen pusztítása már önmagában is tragikus.

Az idő múlását a forduló színpad és a kimerevített pillanatok érzékeltetik. A hátteret pedig maguk a katonák, a fiatalság és a mindennapjaikban lévő emberek adják. Bagossy Levente emberből épít „díszletet” az amúgy teljesen lemeztelenített színpadon.

Amely színpadon a kezdő képsor még komédiába hajlik, ám ahogy halad az idő, lassanként kikopik a szereplők mögül a komikus elem, és mindinkább maguk az emberek válnak groteszkké, önmaguk paródiájává.

Takács Nóra Diána, Epres Attila, Zsigmond Emőke, Máthé Zsolt, Mácsai Pál és Gálffi László alakítása emelkedik ki ebben.

Két és fél órával később pedig már teljes magárahagyatottsággal zárul az est: a „miért élünk, miért szenvedünk… Ha tudhatnánk, ha tudhatnánk!” óhajára közönyösen csapódik rá a függöny. S oly hirtelen hull le, mint egy guillotine, mely megmásíthatatlan kíméletlenséggel végzi feladatát.

A Bagossy László rendezte Három nővér szép előadás, olyan, amelyiknek íve van, és amelyben új hangok, színek sejlenek fel Csehov művében.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!