Boldogságaiból merít

– Leni Riefenstahlt játssza, aki náci propagandafilmeket készített.

– Három Léni van. Egy fiatal, őt Marjai Virág, egy középkorú, őt Pápai Erika és egy idős, őt pedig én alakítom. Különböző idősíkokban játszódik a darab. Tulajdonképpen egy tárgyalásról van szó, mert a franciák, amikor elfogták Leni Riefenstahlt, kihallgatták.

– A fejére olvasták a tetteit?

– Igen, és ő egyfolytában magyarázkodott, hogy semmi köze nem volt a fasizmushoz, csak filmeket készített. Százegy évig élt. Volt ideje vezekelni. Az embert általában idős korában lepi meg a lelkiismeret-furdalása de rendesen. Ekkor gondolja át az életét.

– Ön, miután meghalt az édesanyja, egy évig nem is játszott, mert azt mondta, hogy igazán neki akart színésznő lenni, mert ő annyira örült ennek. A kihagyott egy év alatt nyilván sok mindent végig gondolt.

– Igen. Néha az embernek le kell ülnie önmagával beszélgetni. Elég sok mindenre jutottam, de az nem újságba való. El kellett varrnom bizonyos szálakat. Azóta is rendszeresen leülök magammal. Ilyenkor előre bámulok, és nézem a híg levegő egy pontját. Ezekben az idősza­kokban nem nagyon teszem ki magam új impulzusoknak. Csöndet csinálok magam körül, és ekkor nagyon jól el tudok gondolkodni az életemről, a munkámról.

Gondolatban és a valóságban egyaránt a saját erőmet próbálgatom. Azt, hogy mit bírok még, kapok-e még valamit a közönségtől, ami inspirál? De bármilyen tudatosnak is tűnök, gyakran az ösztöneimre hallgatok.

– Amikor például a Madách Szín­házból átment a Vígbe, ahol nem maradt sokáig, szintén ösztönösen döntött arról, hogy el kell jönnie?

– Én az ilyesmit megérzem, és cselekszem.

– Mi volt a gond a Vígben?

– Korábban, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról előadásában, a nézők azonnal befogadtak és megszerettek a Vígben, amikor pedig a Madáchból oda szerződtem, úgy éreztem, hogy nem. Van, amikor az ember ezzel harcba száll, és van, amikor azt mondja, „ja, bocsánat, rossz helyre nyitottam be”. És már ott sem vagyok.

– A Popfesztivál előadásán az érződött, hogy a színházban akár meg lehet váltani a világot, forradalmat is lehet csinálni.

– Hogyne. Az teljesen különleges időszak volt. A Popfesztivál akkoriban a fiataloknak a szabadságot jelentette. Voltak hasonlóan felszabadult pillanataim a színpadon. Például, amikor Erzsébetet játszottam a Stuart Máriában, vagy Orbánnét a Macskajátékban. Voltak nekem boldogságaim. Önző módon arra törekszem, hogy jól érezzem magam egy helyen. Ne szoruljon össze a gyomrom. Szeressem a kollégákat. És az, hogy frekventált, vagy kevésbé divatos helyen játszom, nem nagyon érdekel.

– Igaz, hogy a boldog pillanataiból el tud tenni magának, ahogy más befőttként tartósítja a gyümölcsöt?

– Abszolút igaz. Nehéz ezt elmagyarázni. Nem éltem meg egészen az örömteli időszakaimat. Amikor például a Popfesztiválban játszottam, nem is tudtam, hogy mennyire szeretnek a nézők. Sokszor vártak a fiatalok a művészbejárónál, ahogy a Madách Színháznál is, és én gyorsan elpucoltam. Nem azért, mert utálatos voltam, hanem mert nem hittem el, hogy engem várnak. Vagyis nem éltem ki a boldogságot, inkább mindig eltettem belőle kicsit. Nem sütkéreztem a sikerben. Állítólag szép nő voltam, de soha nem hittem magam szépnek. Ezért aztán az öregség nem rendít meg, természetesnek tartom.

– Az a típus, aki mielőtt átveszi a Kossuth-díjat, arra gondol, hogy most fog megbotlani, és elvágódni a padlón?

– Igen. Mindig féltem nyilvános helyre kimenni, vagy színpadon magas lépcsőről lejönni.

– Annak ellenére, hogy színésznő, igencsak szemérmes.

– Nem is szemérmes, inkább zárkózott. Valószínűleg egész életemben terápiának használtam a színészetet. Furcsa, hogy egy ennyire introvertált ember, extrovertált szakmát választ. De talán éppen ezért tudtam néha jót csinálni.

– A férjével, Balázsovits Lajossal sokat beszélnek a szakmáról?

– Meg is bolondulnánk. Akkor a lányommal, Edittel is, aki szintén színész, rendszeresen a szakmáról kellene beszélnünk. Inkább az unokáról diskurálunk. Most éppen kiesett a második foga is...

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!