Titánia – nemzethy népszínmű, Stúdió K, október 13., október 22.
Fáj. Az ember persze röhög, ha máshogy nem, kínjában, meg hát az igazat megvallva annyira abszurd, hogy nem lehet nem nevetni rajta, de azért fáj. Pusztán az ismerősség. Nyilván nem arról van szó, hogy egyetlen pillanatig is komolyan kellene venni egy olyan felvetést, hogy ha a 141 éves nagyvezérnek új májra van szüksége, akkor szóba jöhet egy 6 éves kislány élő donornak, csak hát a szövegkörnyezet.
Nem mintha valóságosnak tűnne, ahogy a tökéletesen működő államapparátus még tökéletesebben működő, kizárólag pozitívhír-szolgáltató gépezete Titánia imázsfilmterveként részleteket vetít a nézőknek az összetartozás barackfadalából meg a Szép Magyarországból. Tudják, amiben Beregszászi Olga és Sasvári Sándor sírószaxofon-dallamra ritmusba szedett településneveket énekelnek: „Vonyarcvashegy, Kassa és Siófok, Felsőpulya, Nagyvárad és Kálló, Ajka, Rendek, Árva, Kismarton, Kunszentmárton, Ibafa és Makó”. Ismerős, nem?
Pedig Dömötör Tamás nemzethy népszínműve maga a szatíra prototípusa. Akár ha Swift Szerény javaslatát olvasnánk, csak itt nem megenni kell a gyerekeket, hanem feláldozni azt, aki megfelelő donorja lehet egy haldokló diktátornak. Sci-fi dráma, mondja a rendező, azt a kérdést járja körül, mit (vagy kit?) képes az ember feláldozni a hatalomért, státuszért.
Nem újdonság a téma a világirodalomban.
A Titániában is elhangzik egy vendégmonológ Euripidész Iphigénia Auliszban című drámájából, melyben Klütaimnésztra a morál oldaláról próbál hatni a lányukat épp halálba küldő Agamemnónra. Sőt akár az egész művet tekinthetjük az antik tragédia egyfajta 21. századi adaptációjának, és akkor aztán tényleg semmi köze a valósághoz. Csak az a fránya barackfa ne lenne. Meg a szép Magyarország. Meg az a sok emberközelinek mondott demagóg duma és elferdített igazság. Még jó, hogy nem itt és most, Magyarországon, hanem a ki tudja mikori jövőben, Titániában járunk. Ott, ahol minden rendben van, ahol az újszülött lányok harmincegy százalékának is ez a neve. Hazaszeretetből adják a szülők. Boldog a nép.
Aki betartja a szabályokat, és szereti Őt, azt békén hagyják. Ugyan már 141 éves, és elég ramaty állapotban van, de néhány évenként az orvosok kicserélik a létfontosságú szerveit, és az élet megy tovább. Illetve az ő élete megy tovább.
Dömötör Tamás nem politizál. Direktben legalábbis nem (a képekben olykor felbukkanó Titánia-vezér például mindig más arcot kap. Hol Kim Dzsongun, hol Soros György mosolyog rá a népre).
Ravaszabban foglal állást mindenfajta totalitarizmus ellenében. Amitől mégis fájóan aktuális tud lenni, az sokkal inkább az, hogy a néző igazán már meg sem lepődik, meddig tud fajulni az egyszeri emberben az agymosás. Mert ha sokat mondják, hogy az a legjobb neki, ha feláldozza a saját gyerekét azért a vezérért, aki az életét adná a népéért, akkor előbb-utóbb elhiszi.
És még büszke is lesz rá.
Csak éppen a vezér nem adja az életét. Éppen ez az – üvölti az anyát játszó Pallagi Melitta. – Hogy nem adja!
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!