Égzengés vihar nélkül.
- Az idei jubileumi Shakespeare-fesztivált leginkább az időjárás szervezte.
- Gyulán az elmúlt héten újra bebizonyosodott: a drámakirály művei nem szorulnak átírásra.
- A közös díszlet, azaz a gyulai vár ezen a nyáron is sokat adott az előadásokhoz.
Július 3–13. között immáron tizedik almalommal költözött be Shakespeare szelleme a gyulai vár patinás falai közé. A fesztiválon a nemzetközi produkciók mellett ezúttal is helyet kaptak új magyar Shakespeare-bemutatók, Shakespeare-filmek vetítése, utcaszínházi előadások és korabeli muzsikák, s ahogy mindig, most is itt volt a premierje egy-egy Shakespeare-előadásnak. S bár a Vihar két évvel ezelőtt volt a fesztivál szervezőereje, úgy tűnik, akkor úgy megbabonázta a felhőket, hogy idén eddig soha nem látott létszámban gyűltek Gyula köré. Persze az is lehet, a Viharsarok zokon vette, hogy az idei programban nem szerepel a mester utolsó színműve.
„Csak lapulj ide, az eresz alá, már szemerkél az eső…” – mondja Boracchio Corradónak a Sok hűhó semmiért egyik jelenetében − és láss csodát, amint elhangzik az iménti mondat a Globe Színház gyulai előadásában, az eső tényleg elered. Max Webster rendező biztosra ment, épp annyit adott Shakespeare-ből, amennyit 400 évvel ezelőtt is adtak volna: szöveghű előadás, klasszikus jelmezek, a színészek pontosan, minden harsányságot és túlzást kerülve játszanak. Nincsenek önkényesen beleszőtt, ostoba altesti poénok, látványos akrobatajelenetek, amelyekkel nálunk kívánják feldobni a Shakespeare-komédiákat.
Nem állítom, hogy az aktualizálás vagy a XXI. századi szcenika mindig és minden körülmények között árt a klasszikus daraboknak, de az itt felsorakozott „modernizált” előadások nem épp a meggyőzést szolgálták. Rögtön a fesztivál nyitó darabja, a Gyulai Várszínház és a Nemzeti Színház koprodukciójában készült, David Doiashvili rendezte Szentivánéji álom (szeptembertől látható a Nemzeti Színházban) számtalan kérdőjelet hagyott a nézőben. Dioashvili a megszokottnál tragikusabb felhanggal vitte színre Shakespeare vígjátékát – egyfelől a szereplők alapkaraktere is sokkal szélsőségesebb jellemvonásokat tükröz, másfelől a végkifejlet sem a shakespeare-i happy endet követi: a szerelmesek a végén sem találnak igazán egymásra. Az utolsó felvonás egy pontján felcserélődnek, a fináléban pedig bizonytalanul kerülgetik egymást. Bármennyire erős is a koncepcióváltás, az olykor esetleges ötletek túlcifrázása, a színpadi látványosságok, a speciális effektusok tobzódása bizony a cselekmény következetes kibontásának kárára megy.
A látványos flikk-flakkok és zsonglőrelemek okozták a lengyel Piotr Kondrat vesztét is. Bár az is igaz, hogy a Hamlet 24:00 című monodráma lett a surranó pályán bekúszó vihar egyik áldozata. A feliratozógép szétázott, és még az előadás előtt felmondta a szolgálatot. Mivel a nézőteret a tó várral szembeni oldalán alakították ki, úgy húsz méterre a másik oldaltól, ahol Kondrat játszott, a sasszeműek az átellenes parton felfüggesztett szobatévén követhették a magyar szöveget. Ráadásul az egyik bravúrosnak szánt tigrisugrás után, úgy nagyjából a 15. percben elszakadt Kondrat mikrofonjának zsinórja is, így a víz hangvezető képességére lett bízva az erős lengyel akcentussal megbolondított shakespeare-i szöveg. S bár a monodrámák bensőséges élményének hiányát tüzes zsonglőrmutatványokkal és vízbe ugrással pótolni igyekezett ugyan a lengyel színész, valahogy hatástalan maradt a sokszor öncélúan pantomimbe hajló, látványelemekkel megtűzdelt előadás.
A tavon rendezték be a Maladype Színház Machbeth/Anatómia című darabjának színpadát is, annyival szerencsésebb módon, hogy a nézőteret is a vízre építették. A nézőközeli, intim(ebb) tér ugyan adott egyfajta bensőséges színházélményt, ám a korábban a Trafóban bemutatott, sok kritikával illetett, lecsupaszított előadás legerősebb jelenete továbbra is az maradt, amikor a végén a ketrecbe zárt Machbeth-fejet élő patkányok rágták elemeire. Az előadás mentségéül szóljon, hogy a délutáni vihar miatt a színészek nem tudtak próbálni, mint ahogy számos utcaszínházi produkciót is elmosott az eső. Azért némiképp érthető az égiek haragja: az idén először megrendezett Fringe Fesztiválon fellépő Szó és Kép Színpad Pyramus és Thisbéje, amely valahova a commedia dell’arte és az Éjjel-nappal Budapest közhelyei közé lőtte be magát, eső nélkül is eláztatta a biztosítékot.
Persze ellenpélda is akadt szép számmal − Süveg Márk Saiid és Dagadu Veronika Sena slam poetryvel megspékelt Shakespeare-szonettjei csakis örömkönnyekre fakaszthatták az esőfelhőket – azért sírtak annyira.
A vár és a tó. A Gyulai Várszínház legnagyobb erőssége maga a vár, ami különösen Shakespeare-előadások számára szolgálhat autentikus helyszínül. Hiszen egy Hamletet vagy egy III. Richárdot akár díszlet nélkül is elő lehetne adni a várudvaron kialakított színpadon. A rendezők olykor élnek is a lehetőséggel, és igyekeznek kihasználni a hely adottságait − néhány éve például Zsótér Sándor a régi József Attila Színházban bemutatott Hamletjének első színét tette fel magára a várra, minthogy az Shakespeare-nél is a vár bástyáján játszódik. Izgalmas színhely a vár előtti tó is − szintén Zsótér volt az, aki először kérte színészeit, hogy ugorjanak a tóba: a Hamletet csónakokon, vízibicikliken és magában a tóban játszották a színészpalánták. Ezt a kezdeményezést idén több előadás is igyekezett hagyománnyá avatni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
