(Részlet a készülő Nem attól vizes a hal című regényből)
Ülök a Dunaparkban, piszkálom a telefonomat. Hatra jöttem, lenyomtam a megbeszélt tárgyalást, az ügyfél rohant, nyilván családos. Kertváros, dugó, fürdetni kell a gyereket, biztos ilyenek miatt. Én viszont nem sietek sehova.
Úgy döntök, itt vacsorázok. Előveszem az e-könyvolvasót, napoztatom az arcom, ejtőzöm.
Lassan cserélődnek az asztaltársaságok, a délutáni csapatok szedelődzködnek vagy átalakulnak esti vendégekké, még süt a nap, de már nincs igazán meleg. Az egyik asztalnál vékony arcú fiatal lány húsz évvel idősebb fickóval.
A pasi arcról ismerős, művész lehet, biztos színész vagy szobrász vagy építész, interjút láthattam vele az egyik kulturális magazinban.
Nincs jó kedvük, a lány halkan, gesztikulálva beszél, a fickó hátradől, hadonászik, tologatja a székét, odébb rak egy alátétet az asztalon.
Olvasni kezdek, bár a lány nagyon szép. Nem szeretem bámulni az embereket. Később zajt hallok, a fickó hátralöki a székét, kivonul, hátra se néz. A lány kivesz egy szálat az asztalon levő cigisdobozból, rágyújtana, nincs tüze, az egyik pincér ad neki. Ráncolja a homlokát, szomorú a képe, két slukk után elnyomja a cigarettát.
Eredj oda hozzá, de ne egyből, mondja a bennem élő szoknyapecér. Pár hete nincs csajunk, ami nem volt kimondottan zavaró, többet voltunk egymással, több idő jutott sportra, regényekre, de azért kellemetlen, hogy az ember az utcán meg a bisztrókban automatizált ventilátorként kezdi tekergetni a fejét a mellek és a popók után. Egy idő után macerás. Ez a lány pedig nemcsak marha jól néz ki, hanem stílusosnak és szimpatikusnak látszik. Visszafogottan öltözik, bájos, nyilván tök értelmes.
Így aztán olvasok még másfél fejezetet, de utána odalépek az asztalához.
– Szia – mondom.
Bátortalanul pislog. Leülök.
– Szabad? – mondom.
Elröhögöm magam. Rám mosolyog. Olyan, mint egy őzike.
– Gondoltam, felvidítalak – mondom. – Karcsi vagyok. Hogy hívnak.
Nem kérdem, mondom.
– Judit – feleli.
A szemembe néz.
– Láttam, ahogy elviharzott innen az az ürge – mondom. – Egyszer egy haverom New Yorkban pincérkedett – folytatom kis csönd után, tűnődve. – Ő volt az egyetlen magyar abban az étteremben. Görögök meg dominikaiak meg mit tudom én, még kik dolgoztak ott. Na és egyik délután rögtön a műszak elején meglát az egyik asztalnál egy szép, hosszú hajú lányt.
És valahogy rögtön evidens volt, hogy a lány szomorkodik. A haverom háromkor kezdett dolgozni, a lány már ott ült egy ideje, a görög pincérek nézegették, sutyorogtak, bökdösték egymást. Joci, mondták a haveromnak. Eredj oda hozzá, derítsd ki, hogy mi baja. Jocinak nagyon tetszett a lány. Miért én?, kérdezte a görögöket.
Egyrészt a te szektorodban ül, másrészt tuti magyar. Jocinak eddig ez eszébe se jutott.
Egy idő után odament hozzá, és a lány tényleg magyar volt, és elmondta Jocinak a bánatát, és Joci nem nyomult rá. Igazi barátok lettek.
– És min szomorkodott? – kérdi a lány önkéntelenül.
– Úgy volt, hogy ott találkozik valakivel, és nála alhat – felelem könnyedén, mint aki észre sem vette, hogy beindult a beszélgetés. – Nem volt szállása New Yorkban. Bostonban járt egyetemre, és csak tavaszi szünetre jött át.
– És végül hol aludt?
– Jocinál.
– Én nem szívesen aludtam volna egy pincérnél, akit aznap ismertem meg. Még akkor se, ha tényleg nem nyomul rám – mondta, és a füle mögé simított egy tincset, ami az arcát csikizte.
– Látnod kéne Jocit – vetettem ellen. – Evidens, hogy a légynek sem árt. Nagyon jó barátok lettek.
– Hm – mondta Judit, és elkalandozott a tekintete.
– Azt hiszem, akkor szerencse, hogy ma nem kell nálam aludnod.
Judit meglepetten, kitágult szemmel nézett rám, aztán elnevette magát.
– Ugye, van hol aludnod? – cukkoltam tovább.
Megdobott egy fogpiszkálóval.
– Egyáltalán budapesti vagy?
Egyre jobban nevetett, aztán fázósan húzta össze magát.
– Menjünk – mondta.
Kiléptünk a kerthelyiségből, és a Pozsonyi úton sétáltunk. Mielőtt elbúcsúztunk, rám nézett:
– A te külsődet is ártalmatlannak tartod? – kérdezte csillogó szemmel.
– Nem is tudom. Te?
– Egyáltalán nem – felelte gyanús hévvel.
Biztos jó az ágyban, gondoltam. Aztán meg ezt: azért gondolok ilyeneket, mert pasi vagyok.
– Viszont legalább nem vagyok pincér – mosolyogtam.
Becsukódott az ajtó, és ő integetett kifelé a villamosból. Ezután az este után majdnem két hétig nem láttam. Talán véletlenül is összefutottunk volna, de nem akartam túl sokáig várni. Viszonylag ritka vezetékneve alapján sikerült rábukkannom a neten, és küldtem neki egy rövid üzenetet. „De miért?” – válaszolta.
„Nincs kedved?” – kérdeztem vissza, aztán telefonszámot cseréltünk.