Bicsakló klisék - Lerner-Loewe: My Fair Lady, Centrál Színház
Olyan My Fair Lady előadás ez, amely mintha 40-50 évvel ezelőttről érkezett volna. A konzervált történet a Centrál színpadán kicsit sem reflektál a körülöttünk lévő világra. Miközben a világ azért mégiscsak változott. Porosan „békebeli” adaptáció. A jól megírt darab a két főszereplő színész által azonban még így is képes helyenként felizzani.
Pedig a szereplőválasztás sem szerencsés. Már ami Higgins professzort illeti. És csakis a történet hitelessége szempontjából, mert a jegyértékesítésnek igencsak jót tett, hogy Alföldi Róbertet kérték fel a szerepre (decemberig a jegyek eladva). De hát, ha egy fonetikus beülne e musicalre, valószínűleg a haját tépné amiatt, ki okíthatja a színpadon a szép hanglejtést, és maga Higgins lenne az első, aki helytelenítőleg csóválná a fejét. Ezzel szemben Tompos Kátya Elizájának beszéde meg nem elég ordenáré, még „csatornatöltelékként”, diftongusaival is szebben beszél, mint maga a professzor. A történet alapját képező erős kontraszt tehát csorbul, a hitelesség hiánya pedig zavarólag hat. Ám Alföldi van olyan remek színész, hogy nem fog ki rajta ez a bicsaklás, és a második részre, ahol már nem a nyelvé, hanem az érzelmeké a főszerep, képes elvarázsolni. Áll a színpadon, és szinte belelátunk a lelkébe; képes beavatni Higgins magányának bugyraiba.
Tompos Kátya perfekt hozza Eliza Doolittle-t: szerethető, esendő és öntudatos, játékosan bolondos, máshol vad és karcos.
Énekhangja pedig hibátlan. Magyar Attila végigripacskodja az estet Alfred Doolittle szerepében, ám figurájának jól áll mindez, nem veti le magáról, így mosolyt is képes csalni arcunkra. A díszlet (amely máskülönben gyönyörű és praktikus), de főként a koreográfia illeszkedik a rendezéshez – kifejezetten üres, fantáziátlan és klisészerű.
A legfőbb baj azonban, hogy nincs érzékelhető koncepció, Puskás Tamás csupán igényesen, ízlésesen levezényli a produkciót, ám nem igazán derül ki, mit is akar vele. Ettől aztán egyszerű unalmas másolattá devalválódik az előadás.
A történet még így is képes működni. És a sors fintora, hogy épp a szerepre kevéssé alkalmas Alföldi Róbert által okoz mégis némi izgalmat és kortársi jelentőséget a kiszámíthatóság és klisésorok közepette. Mert az általa megjelenő ambivalencia mégiscsak képes becsempészni akaratlanul is némi frissességet, vagy akár gondolatot. Kár, hogy a rendezés erre nem épít, ezzel mit sem kezd.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!