„Az a selymes balatoni víz és az a gyönyörű táj… nincs még egy ehhez fogható hely a világon” – állítja egybehangzóan a Detre család, márpedig ha valakiknek, akkor nekik el is hihetjük ezt. Vitorlásaikkal mindhárman bejárták a világot, benne a legegzotikusabb tengerpartokkal, de ha kikapcsolódásra vágynak, a mai napig a Balaton felé veszik az irányt. Úgy tartják, a kivételesen jó szélviszonyok miatt a tó a sportág szerelmesei számára maga a paradicsom. „A tengeri áramlásokat vagy a többméteres hullámokat persze nem lehet modellezni a Balatonon, úgyhogy az olimpiára főleg Franciaországban, egy ottani edzővel készültem” – mondja Diána, édesapja pedig hozzáteszi: „de legalább itthon nem érhetik olyan meglepetések az embert, mint minket annak idején, egy franciaországi versenyen, ahol egyszer csak egy tengeralattjáró periszkópja jelent meg a pályán. Vagy mint a lányomat Ausztráliában, amikor a versenyzők között egy fehér cápa úszkált, amely előző évben négy embert megevett.”

A beszélgetésre Szabolcs és ikertestvére, Zsolt együtt érkeznek, amiben semmi fura nincs: annak idején közösen érték el sikereiket, a mai napig együtt versenyeznek és közösen vezetik mérnökirodájukat. Dia pedig élőben is ugyanolyan, mint a szörfözés közben készült képeken – mindig mosolyog. Ez persze ne tévesszen meg senkit, a vitorlázás az egyik legkeményebb fizikai sport, ahol egyszerre kell uralni a vizet és a levegőt.

Az ikerpár a Normafa mellett nőtt fel, így nem csoda, hogy első sportélményeik nem a vízhez, hanem a sípályákhoz kötődtek. Akkoriban természetes volt, hogy aki télen síel, az nyáron vitorlát bont a Balatonnál, így ők is már fiatalon testközelből figyelhették a sportágat. 1980-ban szerzett bronzérmükkel aztán tettek róla, hogy mindenki megtudja, a vitorlázás nemcsak amolyan „úri hóbort”, hanem olimpiai sportág is. „Annyira váratlan és különleges volt a sikerünk, hogy nem túlzás azt mondani, olimpiai bajnokként tiszteltek bennünket és az aranyérmesekkel járhattuk az országot. A Balatonon igazi sztárok voltunk, ami nem csoda, hiszen a sportág is előrelépett a C-kategóriából a B-be, amiért nagyon hálásak voltak nekünk akkoriban” – mesélik. A család minden nyarat a tónál töltött, ennek ellenére Dia számára sem vezetett egyenes út a vitorlázásig, hiszen gyerekként kipróbálta a sífutást, a ritmikus gimnasztikát, a kosárlabdát, a díjlovaglást és a versenyaerobikot is. „Tizenöt évesen én kértem, hogy mehessek vitorlástáborba, mert bár sokat ültem apukámék mellett a hajóban, kezdett ciki lenni, hogy egyedül nem boldogulok a vízen. Ott ismerkedtem meg a szörffel, és egyből tudtam, hogy nekem ez kell! Szerencsém volt, hogy a profik a szárnyaik alá vettek. Nagyon bosszant például, hogy a balatoni szörfkölcsönzőknél semmi segítséget nem kap az ember, így persze esik, kel és hamar elmegy a kedve az egésztől. Pedig egy jó oktatóval egy délután alatt el lehet jutni olyan szintre, hogy már élvezni is tudjuk a széllovaglást” – mondja Dia, akinek gondolatai találkozásunk idején alighanem már élete második olimpiáján jártak, ahová kedden, a magyarok közül elsőként utazik.

Éppen a második olimpia az, ami édesapjának és nagybátyjának nem adatott meg: „életünk legjobb formájában mehettünk volna a Los Angeles-i olimpiára, de a bojkott közbeszólt. Egy évvel korábban tulajdonképpen megnyertük a világbajnokságot, de a rendező olaszok az amerikaiaknak kedvezve félbeszakították a versenyt, pedig mi már közel voltunk, hogy elsőként beérjünk a célba. Az új rajtnál az amerikaiak körbeálltak minket, ami egyrészt nem is szabályos és különösen nem fair. Ezek fájó pontok, ennek ellenére büszkék vagyunk arra, amit elértünk. Főleg, ha hozzátesszük, hogy eleinte egy Barkasszal jártuk a versenyeket, sátorban aludtunk és konzerveken éltünk. Bár csórók voltunk, a vízen azért mindenki egyenlő, ott mindig megmutattuk.”

Abban mind egyetértenek, hogy a lehetőségek ma már jóval kedvezőbbek egy magyar vitorlás számára is, Dia is ugyanolyan, mintegy másfél millió forintot érő szörffel versenyez, mint riválisai, ennek ellenére, ha a Balatonra gondolnak, olyan változások is eszükbe jutnak, amelyek koránt sem ilyen örömteliek. „Annak idején pezsgő klubélet volt a tónál, még Diána is ebben nőtt fel. Így születtek a legnagyobb tehetségek, hiszen a versenyek utáni estéken a gyerekek is hallottak a nagy öregektől azokról a taktikai húzásokról, amelyek a sportág csínját-bínját jelentik. Mára viszont ez szinte teljesen eltűnt. A ’70-es, ’80-as években az olimpiai osztályok adták a vitorlássport magját, egy-egy versenyen több száz hajó is rajthoz állt, míg a nagyhajósok talán, ha 20-an voltak. Manapság az arány egészen megváltozott, külföldről behozott méregdrága hajók lepik el a tavat, a tulajdonosoktól pedig semmiféle segítségre nem számíthatnak a lassan a csőd szélén álló klubok. Az előző szövetség ráadásul nem partnerként, hanem pénzbehajtóként lépett fel, próbálta megcsapolni az újonnan érkező gazdag réteget. A szövetség új vezetése tesz ugyan biztató lépéseket, hogy mindez megváltozzon, de a kialakult ellenséges légkört nehéz lesz megváltoztatni ” – panaszolja Szabolcs, lánya pedig hozzáteszi: „jó dolog, hogy újra felfedezték a Balatont, hiszen elég nagy ahhoz, hogy mindannyian elférjünk rajta. Mi is örülünk, ha minél többen kerülnek kapcsolatba a vitorlázással, akár hobbi szinten, de szerintünk a társadalmi elismertségért a legtöbbet a nemzetközi eredményekkel tudunk tenni, ehhez pedig több támogatásra van szüksége a versenysportnak és az utánpótlás-nevelésnek. Most az olimpia kötötte le minden energiámat, de érzem magamban az erőt és az elhivatottságot, hogy segítsek megoldani ezeket a problémákat. Az évek során annyi mindent kaptam a családomtól, a vitorlázástól és a Balatontól, szeretnék valamennyit vissza is adni belőle!”

Londonba utazása előtti hétvégét Dia a Balatonnál tölti, mert mint mondja, ennél jobban sehol sem tud feltöltődni. A versenyekről, edzésekről hazatérve első útja a repülőtérről is általában a tóhoz vezet. Szabolcs és Zsolt hétköznapjai mérnökirodájuk vezetésével telnek, de a hétvégéken ők is a Balatonon igyekeznek elszakadni a budapesti rohanástól. Hatszemélyes Asso hajójuk Balaton kenesén horgonyoz, de ha hívják őket, külföldi versenyeken is indulnak. 2010-ben Európa-bajnokságot nyertek ebben az osztályban, a csapatnak tagja volt Dia öccse, Nándor is. „Mindig nagyon összetartó család voltunk, ami a vitorlássportban elengedhetetlen, mert azoknak, akik a parton maradnak, sokat kell tűrniük. Emlékszem olyanra, hogy valakit a felesége állított le, mert elege lett. Egyszerűen felhívta a klubot azzal, hogy a férjét most ne várják, mert már nem szeret vitorlázni” – meséli nevetve Zsolt.

Órákig hallgatnám még Detrééket, de előbb-utóbb fel kell tenni az utolsó kérdést, méghozzá azt, amelyik két, ha nem is ellenséges, de szemben álló pártra szakít mindenkit, aki valaha járt a Balatonon: az északi vagy a déli part a szebb? Hárman szinte egyszerre adják azt a választ, amivel senkit sem bántanak meg, ráadásul őszinték is: „vitorlázás közben, középről a legszebb, amikor egyszerre látszik mindkét part. Hátborzongatóan gyönyörű élmény.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!