Az egérbogyóval megszórt, csokis kocsikeréktorták ideje lejárt: csak a fantázia és a kézügyesség szabhat határt a különleges formatorták végtelen variációinak. Már az ügyesebb háziasszonyok is olyan tortákat rittyentenek otthon, mint Buddy Valastro, a Tortakirály, a világ egyik legnépszerűbb „scripted reality”, azaz forgatókönyvvel rendelkező valóságshow-sorozatának főhőse.
Brazíliától Bulgáriáig lelkesen nézik, az Egyesült Államokban pedig nemrég már a hatodik évadot kezdték vetíteni a New Jersey-i Hoboken-negyedben található, családi vállalkozásként üzemelő olasz cukrászda mindennapjairól. Valastróék épp olyan szenvedélyesen élnek, mint ahogy sütnek-főznek, és méretben és formában is kivételes tortáik mellett temperamentumos családi életük a show legszórakoztatóbb része.
Valamennyi epizód azzal kezdődik, hogy bejön a kuncsaft, és előáll egy kellően bizarr ötlettel, például kér egy „Danny de Vito balkarja-tortát”, vagy egy „antitortát”, mire Buddy rendre kifakad: „én csak egy hobokeni cukrász vagyok, nem Stephen Hawking!” Aztán persze mégis kitalál valami giccsesen extravagánsat és kellően gigantikusat és nekilátnak a munkának – persze az alkalmazottak készítik elő az alapanyagokat és ők végzik az aprólékos díszítőmunka jó részét, de a nagyfőnök mindent szemmel tart. Ugyan övé a dicsőség, a bajt is ő viszi el a hátán. Alkotás közben persze előfordul több gikszer is (melyek egy része biztosan szándékos), hiszen valamennyi alkalmazott – köztük Buddy négy lánytestvére, három sógora, az anyja, a felesége, és néha még a négy gyereke is – egyszerre sürög-forog és ugyanilyen lelkesen civakodik is a konyhában.
Miután minden zavaró körülmény dacára sikerül befejezni a tortát, a szállítás újabb kihívásokat tartogat: a négy méter magas Szabadságszobor-tortát például hatan is csak két részletben tudták felvinni a kompra, a rámpán meg majdnem felborult, le is tört egy kicsi a sarkából. És mert kötelező a happy end, végül csak összeillesztik a részeket és kijavítják a kis hibákat, mert valakinél mindig van készenlétben egy tubus cukormáz, a cukrászok pillanatragasztója.
Az átadáskor Buddy beszédet mond, melyben többnyire a „mia familia” is szerepel, és mikor már épp kezdene sok lenni, elkiabálja magát, hogy „ki kér egy kis tortát?”, mire kitör az éljenzés, majd felvágják és jóízűen falják a nagy művet.
Minden részben ugyanez a forgatókönyv, mégsem lehet megunni. Egyrészt Buddy miatt, aki bár nem feltétlenül szimpatikus, mégis lebilincselő személyiség. Néha épp olyan érdes modorú, mint Gordon Ramsay, és bár közel sem káromkodik annyit, mint brit kollégája, a legtöbb kritika (Amerikában) a kisípolt szavak miatt éri. Aki nem kedveli a stílusát, az is élvezettel nézheti profizmusát, és őszinte örömét, ahogy imádott hivatását végzi. A torták látványa pedig egyszerre mozgatja meg több érzékünket is. Akárcsak a főzőműsorok esetében, itt sem csak a látványra gerjedünk. Szinte a szánkban érezzük az ízeket, de legalábbis megkívánunk közben valami édeset.
Tortakirály, TLC
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!