Sok kényelmes emberrel találkoztam már, de olyannal, aki úgy választ hivatást, hogy a munkahelye közel legyen a lakásához, még nem. Lakatos Lászlónál ez a hajlam sokkal korábbról datálódik. Bár zenészcsaládból jön – édesapja ismert cimbalomművész és tanár –, mégsem a zene iránti olthatatlan szenvedélye vitte a Práter utcai ének-zene tagozatos általánosba. Hanem mert két sarokra lakott az iskolától. Néhány hónapja még taxisofőr volt, korábban biztonsági őr, most viszont, miután bejutott a Magyarország, szereplek című tehetségkutató döntőjébe, már visszatérhetett saját kényelmes életéhez. Szerződése van a Dumaszínháznál, ami lényegében a szomszéd ház. Ja, és persze otthon lakik, mert még nem talált senkit, aki fele olyan jól főzött volna, mint az édesanyja. 24 éves, példaképe az amerikai stand up fekete csillaga, Jamie Foxx, és fontosnak tartja, hogy a cigányságról is szóljon, ha már kezében a mikrofon. Beszélgetés közben végig igyekszik komolynak maradni, de ez nem mindig sikerül.
– Kezdjük egy igazi sztereotípiával: ha már az egész család zenél, Lakatos Lászlóból miért nem lett zenész?
– Mert apám azt mondta, hogy egy családban elég egy zenész. Egyébként én is zongorázom, de ahhoz nem volt elég kitartásom, hogy profi legyek. Utáltam a klasszikust, anélkül pedig nem megy. De egyszer még vissza szeretnék menni a zenébe, valahogy a stand upot kombinálnám a zongorával.
– Megújítaná a műfajt?
– Inkább magamra szabnám. A zenés stand upnak nagy hagyománya van Amerikában.
– Korábban tényleg soha nem állt színpadon?
– Tényleg. Az elődöntő volt életem első szövege, a döntő a második.
– Mikor vette észre, hogy érzéke van az íráshoz?
– Miért, van? Én még mindig nem vettem észre.
– Litkai Gergő, a Dumaszínház vezetője mondta, hogy nagyon strukturáltan ír, jelentsen ez bármit.
– Lehet, azt jelenti, hogy még mindig jobban írok, mint ahogy beszélek.
– Vannak kedvenc témái?
– Az emberi viselkedés. Hobbiszinten foglalkozom pszichológiával, sokat olvasok ebben a témában. Figyelem az embereket.
– Azt, hogy a cigánysággal is foglalkozzon a fellépésein, elvárás volt?
– Mondjuk úgy, kérték. De magamtól is beszélnék róla. Ha rám néznek, ki sem kerülhetném a témát. De nem akarom túlzásba vinni. Viszont szeretném, ha a cigányokról is lehetne humorizálni anélkül, hogy ez kimerülne a sztereotípiákban. Hogy nem szeretnek dolgozni, hangosak, élősködők, és nem néznek senkit semmibe. Ha most azt mondom, cigány, ki jut először az eszükbe?
– Nem tudom…
– Szerintem Győzike.
– Ennyire borúsan látja a helyzetet?
– Inkább reálisan. Az emberek azért gondolják, hogy Győzike „a” cigány, mert ezt látják a tévében, ezt olvassák az újságban. Nem hibáztatom őt, neki ez az előadása, ennyit tud. Ő arra játszik rá, amit az emberek egyébként is gondolnak. Talán azért, mert könnyebb a sztereotípiákat eladni, mint azt, ami annak ellentmond. De jobban örülnék, ha néhány év múlva, ha megkérdeznek egy átlagos tévénézőt, hogy mit gondol a cigányokról, én jussak először az eszébe. Nagyon jó érzés, amikor a néző rád néz, vár valamit, aztán meglátod a szemében az őszinte csodálkozást.
– Gyakran tapasztalja a hétköznapi rasszizmust?
– Furcsa módon nem. Persze tudom, mi zajlik az országban, és hogy az emberek mit beszélnek, de nekem eddig majdnem mindig szerencsém volt. Talán egy kivétellel. A párommal kerestünk lakást. Dolgoztam, volt pénzünk, gondoltuk, elköltözünk. A hölgy, aki kiadta a lakást, azt mondta, hívjam vissza, mert valaki más is nézi ugyanazt a lakást. Másodszorra megkérdezte: Lakatosnak hívják? Cigány? Mondtam, az vagyok. Erre azt mondja, sajnálom, már kiadtam a lakást. Aztán nem vette észre, hogy nem tette le a kagylót, de hátraszólt valakinek: nem vagyok hülye egy cigánynak kiadni. Ez akkor nagyon megütött, de túltettem magam rajta.
– Lehet ezekről a témákról ízlésesen beszélni?
– Szerintem mindenről lehet beszélni. Én mindig azt gondoltam, hogy jobb nevén nevezni a gyereket. Egy bizonyos intelligenciaszint fölött úgyis megértik a viccet, az alatt meg úgyis azt fogják mondani: „Na, ugye, megmondtam, a cigányok mind lopnak!” De azért ez vékony jég, ezt én is tudom. Meg azt is, hogy amíg egy átlagember legfeljebb nulláról indul, addig én mínusz egyről – de hát innen szép nyerni.
– Van olyan téma, amivel semmiképpen nem akarna foglalkozni?
– A napi politika.
– Azzal miért nem?
– Utálnak engem eléggé azért is, amiket mondok, nincs szükségem arra, hogy a nyakamba varrják, ilyen vagy olyan párt szekerét tolom. Számomra a politika is olyan, mint a vallás: mindenki elmondhatja, hogy miben hisz, kit imád. Én nem akarok meggyőzni senkit semmiről.
– Ha hívnák sem menne kampányolni egyik pártnak sem? Jövőre választások lesznek, olyankor nagyot lehet kaszálni, minden párt fellépőkre vadászik.
– Szerencsére ezen nem kell gondolkodnom, a dumaszínházas szerződésem mindenféle politikai szereplést megtilt. De amúgy se mennék.
– Még nagyon fiatal ebben a műfajban, alig 15 fellépés van a háta mögött. Hol szeretné látni magát tíz év múlva?
– Otthon, anyámnál. Jól főz… De ha komolyan kérdezi, akkor írni szeretnék. Sokat. És mindenképpen itthon. Nem vagyok hajlandó elmenni Magyarországról.
– Pedig volna rá igény?
– Nem tudom. Sok fiatal mondja, hogy itt nem lehet megélni, el kell menni innen. Én úgy vagyok vele, hogy ha az ember akar, akkor a jég hátán is. Meg aztán én – vessenek meg érte – jól érzem magam itt.
– Annak ellenére, hogy néha nem akarják kiadni az albérletet, mert cigány?
– Az emberek nem egyformák, és nem mindig tehetnek arról, ahogy gondolkodnak. Engem így neveltek, őket úgy. Én nem haragudhatok rá azért, ahogy nevelték. Nekem ez az egész sztendapolás két dolog miatt fontos. Egyrészt kiállhatok és szólhatok az emberekhez. És ha már kiálltam, igyekszem meggyőzni őket, hogy „na lám csak, nem is olyan hülye ez a cigány gyerek!”.
"Szeretném, ha a cigányokról is lehetne humorizálni anélkül, hogy ez kimerülne a sztereotípiákban"
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!