Házaspárt játszanak a színpadon, de a szeretetteli, baráti kapcsolat a színházon kívül is megvan köztük. Vári Éva és Benedek Miklós új Orlai Produkció, az Aranytó főszereplői. Az előadást a jövő héten a Szentendrei Teátrumban mutatják be. Vajon érdekel bárkit is pár nyugdíjas élete? Erről beszélgettünk velük.
– Úgy tudom, Benedek Miklós ötlete volt, hogy önök játsszák el az Aranytó főszerepeit.
BENEDEK MIKLÓS: A Belvárosi Színházban A nagy négyes című darabban is együtt játszunk, négy kiöregedett operaénekest alakítunk. Az utolsó képben átmegyek az Éva által megjelenített operaénekes öltözőjébe, ahol megkérdezi tőlem, mi lesz velünk, ha lemegy a Rigoletto utolsó dala. Ezt a kérdést a darabon kívül is feltettük egymásnak, én pedig úgy gondoltam, szép folytatás lenne az Aranytó. Odaadtuk Orlai Tibornak a darabot, olvassa el, hátha tetszik neki. Tetszett, fel is vette a repertoárba. De nem csak a film, a Tolnay–Mensáros kettőssel színpadra vitt darab is maradandó élmény volt számomra. Ott ráadásul majdnem a kisebbik fiam játszotta a gyerek szerepét. De az én Albert kisfiam nem akarta vállalni, nem volt kedve hozzá, mert akkor le kellett volna mondania a teniszről. Inkább a sportot választotta.
– Mitől oly népszerű világszerte ez a darab?
B. M.: Két idős ember utolsó életszakaszáról szól a színmű. Valahogy nem tudtak kapcsolatba kerülni a lányukkal, aki már középkorú. A lány most megjelenik új párjával és annak kamasz gyerekével. Hirtelen nagyszülők lesznek, és ettől megváltozik minden. Egyszer csak van dolguk az életben. Ennyi. Ez a kiindulópont már éppen elég egy jó színdarabhoz.
– Ha az unokával megtalálják a közös hangot, a lányukkal ez miért ment olyan nehezen?
VÁRI ÉVA: Ez általában így van az életben is. Az ember szülei dolgoznak, és nem igazán tudnak odafigyelni a gyerekre, vagy legalábbis a gyerek úgy gondolja, hogy nem kapja meg az őt megillető figyelmet. Az én apám például úgy bánt az öcsém gyerekével, mint velem soha. Elvitte sétálni, mesélt neki – nekem soha nem mesélt, mert nem ért rá. Ebben a darabban is hasonló a helyzet: ráérnek a nagyszülők, hiszen nyaralnak, mikor megérkezik az unoka. Ez a kisgyerek egyszerűen kihozza az emberből azokat az érzelmeket, amik már elmúltak vagy talán korábban nem is voltak. Az pedig, hogy feladatuk van, dolguk van, életben tartja őket. A bennük lévő szeretetet, amit eddig szemérmesen eltitkolnak vagy nem tudtak kinyilvánítani korábban, most ráönthetik erre a tizenéves gyerekre.
– A drámaírók nem írnak nagy szerepeket idős embereknek, a színpad általában a fiataloké…
V. É.: A férfiak azért jobb helyzetben vannak. Az idősödő színésznők többnyire csak nagymamaszerepet játszanak, akik kötögetnek a sarokban, néha szólnak pár szót, de ennyi a szerepük. Olyan darab, ami róluk, az ő életükről szól, ritka. Az Aranytó ilyen kivétel. Az idős házaspár kapcsolatának is megvan a szépsége, a költészete. Negyvennyolc éve élnek együtt, aggódnak egymásért, foglalkoznak a másikkal, az utolsó pillanatig.
B. M.: Én elégedett lehetek, ugyanis időközben újabb, az Aranytó idős professzorához hasonló szerepek találtak meg. A Folyón túli Itáliában egy nagypapát, a Napsugár fiúkban pedig egy kiöregedett színészt alakítok. Szóval egyszerre négy nagypapa korú férfitjátszom.
– Hogyan érzik a közönség visszajelzéseiből, van igény az idősekről szóló darabokra?
V. É.: Igen. De ma a színházak a tutira mennek, nem próbálkozhatnak a drámaírók idősekről szóló darabbal.
B. M.: Mindenképp. Százas szérián vagyunk túl A nagy négyessel. Nem is gondoltuk volna, hogy ilyen sikeres darab lesz, első olvasatra soványkának tűnt. Vajon érdekel négy nyugdíjas élete bárkit is pár idős emberen kívül? De szerencsére nagyon népszerű lett, a közönség vegyes, idős és fiatal egyaránt élvezi a darabot. Ahogyan a Folyón túli Itália és a Napsugár fiúk is közkedvelt darabok. Egyszerű a képlet: színészek játszanak szerepeket, színdarabban. És nem kell átírni, bemondani, káromkodásokkal felhígítani, nem kell feltétlen aktualizálni.
V. É.: Nem bizony, hiszen az emberi történeteknél mi lenne aktuálisabb? Pedig a szórakoztató színház ma már szitokszó, sajnos. Lenézi az elit, amit közönségbarát darabnak kiáltanak ki. Én azonban szeretek ilyen darabban játszani, amin még nevetni is lehet. Könnyen lemérhető, kell-e a közönségnek vagy nem.
B. M.: És általában a közönség minket igazol: szereti ezt a fajta színházat, a színésznek pedig ugyanolyan kihívás, mint bármely másik szerep.
– Apropó, aktualizálás. Hogyan élik meg a színházi világ politikai megosztottságát?
V. É.: Engem nagyon idegesít, igyekszem is kimaradni belőle. Markáns véleményem van, de nem hangoztatom. Nem érdekel, ki milyen pártállású – mi azért jövünk össze, hogy előadjunk egy jó darabot. Jó lenne, ha befejeznénk az ellenségeskedést.
B. M.: Manapság sajnos minden erről szól. Az Aranytó és a többi szerepünk szerencsére nem – de az a baj, hogy mindenki erre kíváncsi, a színház pedig háttérbe szorul.
– Térjünk is vissza a színjátszáshoz. Szentendrén mutatják be először a színművet. A nyár a turnékról, a darabok utaztatásáról szól – miben változott ez meg, milyen volt régen, milyen most?
V. É.: Régebben nem működtek ilyen üzemszerűen a nyári, szabadtéri színházak. Orlaival más, vele nagyon sokat utazunk, bejárjuk az országot. Azóta nagyon sok produkció készül a Balatonon is, ami korábban nem volt jellemző. Régebben inkább a zenés produkcióra volt igény, ez úgy tűnik, megváltozott, nagyon sok helyre hívnak minket.
B. M.: Igen, és ez esetben nincs szó pihenésről, nyaralásról. De mindig is szerettem ezeket a turnékat. Arról nem is beszélve, hogy a helyszínre érve mindig érik meglepetések az embert: a Folyón túli Itáliát legutóbb egy sportcsarnokban adtuk elő. De ez nem újdonság, a nyolcvanas években egy vendégszereplés alkalmával Norvégiában a Budapesti Orfeumot például a Munch Múzeumban adtuk elő.
Oscar-díjas történet
Mark Rydell rendezésében 1981-ben került a mozivásznakra Az aranytó című filmdráma Katherine Hepburn és Henry Fonda főszereplésével. A házaspár lányát Jane Fonda alakítja – aki filmbéli karakteréhez hasonlóan nem ápolt túl jó viszonyt színészlegenda édesapjával. A történet hatalmas sikert aratott. Nem csak a két főszereplő, de a történet szerzője – aki saját maga írta át színpadról filmvászonra a történetet –, Ernest Thompson is Oscar-díjat kapott a legjobb adaptált forgatókönyvért.
Egy hang, egy szerep
Az eredetileg színpadra szánt darabot a film sikere után is világszerte játsszák a színházak. Itthon Tolnay Klári és Mensáros László főszereplésével mutatták be 1990-ben. A két színész számára nem volt ismeretlen a darab: ők voltak ugyanis Katherine Hepburn és Henry Fonda magyar szinkronhangjai a filmben.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!