Aztán az elém rohanó nagy, fekete kutyának is megsimogattam a fejét. De akármilyen frappáns volt is az antrém, mégiscsak lopni jöttem. Méghozzá elég fontos dolgot: az idejét. Márpedig abból még neki is kevés van.

Tehát: nem is igazi remete. Ráadásul milyen remete az, aki egy fiatal remeténével osztozkodik? Körülnézek kilenchektáros birodalmán, e villanypásztor ölelte tájon, vagy ahogy ő nevezi: Új-Szkítián.

– Itt én vagyok élet és halál ura – állítja, nekem pedig eszem ágában sincs kételkedni. Követem inkább szótlanul, és nézem is meg nem is a halomban heverő koponyákat. Van köztük őz, szarvas és kecskeforma is. S ahogy közeledünk egy hatalmas, sátorszerű építmény felé, úgy távolodik a világ. Nem vezet ide műút, nincs a területen se villany, se vezetékes víz, se gáz. Van viszont tucatnyi, földbe vájt épület: paleoszibériai jurta, új kőkori, szkíta és Árpád-kori ház. Saját kezűleg készítette mindegyiket, de nem kapkodott: harminc év kellett hozzá, no meg fa, sár, állati bőr és néhány jó barát. És vajon még mi? – töprengek, miközben lépek be a dombtetőn álló építménybe és egyben ugrok is vissza – kétezer évet a történelemben.

Egy kör alakú, tizenkét méter átmérőjű, vaskori ház belseje tárul elém. Hat éve él itt kedvesével. Előtte nomád jurtában laktak. Lépdelek a döngöletlen földön, a tapasztott agyagfal szűk ablaknyílásain beszűrődik a fény, halványan sejtetve a falra festett, szkíta motívumokat. Középen nagy, kőből rakott szabad tűzhely, az épület hatalmas belső körén tizenhárom csupasz faoszlop, pontosan annyi, ahány holdhónapból egy év áll. Tetejükön több méter magasan pajzsok és lókoponyák.
– Ezek tartják távol a rontást – mondja, én pedig azonnal megnyugszom. Helyet is foglalok a gyapjakkal, prémekkel letakart, fél házat körbeívelő, széles körpadon. A barátok itt szoktak aludni, kivéve, mikor a téli napfordulóra érkeznek, közösen virrasztani.

Ám tulajdonképpen egy elhagyott homokbánya tetején csücsülünk, ahova már gyerekként kijárt a haverokkal bunkert építgetni. Aztán szakács lett és konyhamészárosként Szekszárdon dolgozott, de megszűnt a munkaviszonya és vele együtt a kötöttségei is. Megszerezte hát e senki földjét, ahol nemcsak a történelmi házrekonstrukciókat építette fel, hanem egész életét. Amihez nyolc évvel ezelőtt Somos Judit is csatlakozott, a néprajz szakos, pécsi egyetemista lány, aki eredetileg csak egy életmódtáborba indult… Azóta viszont már számtalanszor locsolta fel a földet a lakhelyük aljzatán – merthogy így kezdődik náluk a nagytakarítás.

– Hát a főzés? – kérdezem, miközben bámulom a kemencét, a faasztalt és az edényekkel megrakott polcokat, vagyis a konyhát, ahol se vízcsap, se elektromos tűzhely, se sütő, se hűtőszekrény, se mikrohullám. Ám Új-Szkítia úrnője a szabad tűz, az üst és a bográcsok világában is kiválóan kiismeri magát. S már bújunk is ki a ház hátsó ajtórésén, hogy megmutassa a benti után a kinti konyhát. Jobb időben itt készíti az ebédet, rakja el a csalamádét, főzi be a lekvárt. Kis híján fennakadok – nem a szavain: a féltetőről két csukacsontváz lóg alá.

– Halat eszünk hallal, itt fogjuk őket a tóban – mondják és mutatják. Mikor a harmadik varsát emelik ki a vízből, már látszik, hogy holnap sem fognak éhezni. Meg ázni-fázni sem, ha netán a vaskori házat megunnák, hiszen az év nagy részében – ha nincs életmódtábor vagy fesztivál – a többi épület üresen áll. Igaz, csupán néhány négyzetméteresek, és komfortfokozatuk a több ezer évvel ezelőttinek felel meg… Végigjárom őket, és bevallom: nehezen tudnék választani, hiába van mindegyikben kemence és ágy.

Aztán elérünk a jurtához, amiben azelőtt éltek, míg el nem készült a vaskori ház. Bent szőnyegek, fegyverek, ruhák és csergetakaróval fedett ágy. Középen Kuber, a talpig páncélba öltöztetett tartóállvány áll, így őrzi Új-Szkítia törzsi zászlaját. Én meg a lélekjelenlétemet, mikor a birodalom ura a paleoszibé­riai jurta ajtaja melletti rönkön pipára gyújtana, de kiderül: életlen a kova, amivel tüzet csiholna. Felkap hát a sarokból egy marhalábszárcsontot, és addig püföli a követ, míg le nem pattan róla egy éles darab, s már meg is van a szikra.

Mehetünk hát tovább kedvenc helyére, a kovácsműhelybe. Ahol nincs kémény, de van sok régi szerszám, köztük a szalacskai földvárból származó, kétezer éves kelta fogó és kalapács. És működik minden, itt készülnek a lándzsák, tőrök, kések és bográcsfülek.

S miközben kalauzol a birodalmán, egyszer csak felidézi, amit édesapja a halála előtt mondott neki:

– Fiam, húsz éve játszol. Mikor akarod abbahagyni?

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!