Vannak színdarabok, amelyek nem állják ki az idő próbáját, még annak ellenére sem, ha valami olyanról akarnak beszélni, amit soha sem szabad elfelejteni.
Sütő András drámája, Az álomkommandó a maga idejében (1987) kétségkívül fontos párhuzamot vont Auschwitz és a Ceauşescu-rezsim között, legalábbis ami a félelemre épülő rendszer elmondhatatlan groteszkségét illeti. Ez azonban ma már nem elég. Sem a színmű nem elég erős magában, sem Szász János diktatúra-párhuzamai a darab sémájába passzírozva, melyek jelenkorunk magyarországi áthallásait igyekeznek kihangsúlyozni.
Az álomkommandó valójában „kettő az egyben” darab: egyrészt szól Mengele és zsidó boncolóorvosa, Manó kapcsolatáról (amit egyébként Dr. Nyiszli Miklós önéletírása, a Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban a maga pőre, semmit sem elhallgató, szikár vallomásával bármilyen darabnál érzékletesebben fogalmaz meg); utóbbi ikergyermekei megmentése érdekében álmaikat ajánlja fel rettenetes főnökének. A másik történet adja mindehhez a keretet: színházi próba folyik, egy zsidó színműíró, Julius személyes élményeit írta ki magából. Mindeközben fia a diktatúra elleni lázadó, akit mondvacsinált okokkal üldöznek. A két szál közös nevezője a Fesztbaum Béla által teljes átéléssel alakított Manó – Julius számára a darab(ok) egy adott pontján valóság és színdarab végletesen összekeveredik, az elkerülhetetlen bukás azonban katarzis nélküli ebben a drámában.
A legerősebb képek ugyanis nem a színpadon, hanem a fölötte futó képernyőkön vannak jelen – Auschwitz élő tanúságtétele ugyanis (régóta és sokaktól tudjuk már, de ez a darab is a szánkba rágja) nem a szavakban, hanem a képekben lelhető fel. Elhinni az elhihetetlent nem lehet máshogy, csak ha végignézzük azokat a felvételeket, amelyek kíméletlenül dokumentálták az akkor és ott minden szót megsemmisítő valóságát. Ezt az amúgy zsigeri érzéseket kiváltó eszközt emelhetjük ki elsőként Szász rendezésben is – a kordokumentumok folyamatos szerepeltetése erőteljesebb hatást vált ki bármilyen párbeszédnél, minden mozdulatnál. Ez nem a szereplők hibája – ezek a dialógusok nem elég erősek ahhoz, hogy magukkal ragadják a nézőt, és elhitessék vele, hogy a történelem újra meg újra képes kitermelni a maga gyilkos rendszereit. Talán dramaturgiai hiba is, hogy még a darab két, egymás mellett futó története sem képes egymásra reflektálni. Technikailag nehéz feladat elválasztani a színházi színház előadásmódját a színházi valóság síkjától – nem is sikerül, nincs átmenet a két szál között a színészi játékban. A náci orvos szerepébe tökéletesen, már-már kínosan kényelmesen belesimuló Hegedűs D. Géza például abszolút súlytalanná válik a színházigazgató megalkuvó szerepében. A darab leggyengébb pontjai pedig azok, amelyekben a gyerekek köré épülő dráma kibontakozását kellene megértenünk. A két fiatal színész (Molnár Áron, Tornyi Ildikó) a két különböző idősík központi problematikájának megjelenítéséért lenne felelős. Ám inkább hangos, mint kifinomult eszközökkel bíró játékuk képtelen elkerülni az olcsó szórakoztatás csapdáját. És itt már hiába minden, a főszerepben hihetetlenül összeszedett, tűpontos reakciókkal és lenyűgöző erővel játszó Fesztbaum Béla alakítása épp ezen bukik el – nem értjük a problémát. Mert nem értjük azt sem, ennek a két gyereknek mi a baja, mitől rettegnek, és miért. Miért kell megmenteni őket?
És bár a Pesti Színház nézőközönsége vélhetően a könnyedebb darabok híve (ezt bizonyította az is, hogy tucatjával indultak a kabátjukért a szünetben), valójában túl nagy megrázkódtatásra nem kell számítani Az álomkommandó megtekintése után. Ami ettől még fontos darab, amely a fasizálódás alapvető lélektanának kortüneteként megkerülhetetlen.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
