Szubjektív ítéletünk szerint Magyarország kedvenc édességének története 1954-ben kezdődött, amikor egy tejipari szakemberekből álló csapat moszkvai tanulmányútja után azt vette a fejébe: új, itthon eddig szokatlan termékkel áll elő. A csokival bevont enyhén citromos, édes túrórúd ötlete a szirok nevű orosz finomság alapján született, a termékfejlesztésre Mandeville Rudolfot, az Erzsébetvárosi Tejüzem művezetőjét kérték fel, és végül 1968-ban meg is kezdődött a gyártás. Az új édességnek először a sokkal kevésbé ötletes Túró Mignon nevet akarták adni, majd Klein Sándor, a Műszaki Egyetem egyik oktatója találta ki a Túró Rudi elnevezést, amely a kezdeti időszakban nem minden szempontból bizonyult szerencsés választásnak. Szintén Klein tanítványai voltak azok, akik az azóta is védjegynek számító piros pöttyös csomagolást eltervezték. Az indulás azonban nem volt zökkenőmentes, a Hírlapkiadó Vállalat reklámcsoportjának vezetője erkölcstelennek minősítette a nevet és megtagadta a termék hirdetését az újságokban. Ennek ellenére a Rudi már a kezdetekkor is nagy sikert aratott, és sorra nőtte ki a Rottenbiller utcai tejüzem különböző helyiségeit, majd egy nyíregyházi állomás után a gyártás 1970-ben mostani helyére, Mátészalkára került. A kezdetekben a Túró Rudi szavatossága mindössze három nap volt, de általában nem volt ideje megromlani, olyan hamar elkapkodták, hogy az üzletek rendszeresen hiánnyal küszködtek. Eleinte csak a gyár környékén és a fővárosban forgalmazták a kézzel, szaloncukorszerűen csomagolt terméket. Míg 1969-ben évente még csak kétmillió darabot gyártottak, most ötmillió rudacska gördül le a gyártószalagról hetente. Az egymilliárdodik darabot 1991-ben készítették, ötmilliárd darabot faltunk fel belőle a négy és fél évtized során, ekkora mennyiség tizenötször érné körbe a Földet. A kilencvenes években a nagy sikeren felbuzdulva megjelent a konkurencia, más csomagolásban, más neveken számos nagyon hasonló édesség jelent meg a piacon, a pöttyös termék sikerét azonban megközelíteni sem tudták. A kezdetekkor talán nem is sejtették, mekkora telitalálat a csomagolás. Minden szülő pontosan tudja, hogy a gyerekek bármilyen hatalmas boltban szinte megbabonázva rohannak a hűtőhöz a semmivel össze nem téveszthető mintázat láttán. Útban Mátészalkára a különböző fogyasztási stratégiákról beszélgetünk, én a csoki akkurátus lerágcsálásának híve vagyok, a művelet után magában szeretem megenni a könnyű túrót, mások kizárólag az együttfogyasztásra esküsznek, szerintük a csoki és a túró harmóniája okozza a legnagyobb élvezetet. Nagyobb társaságban az is kiderül az édesség neve köré kerekíthető pajzán szóvicceknek nem lehet határt szabni.

Izgatottan lépünk be a gyárba, ahol az ebédlőben fogadnak minket, mi mással: pöttyös termékekkel. Látszik, hogy itt minden a Túró Rudi körül forog, a dolgozók piros pöttyös függönyök és terítők között fogyasztják ebédjüket. Alig várjuk, hogy beléphessünk a „szentélybe”, ahol megláthatjuk, hogy készül gyermekkorunk kedvence. Az előírások azonban szigorúak, az összes ékszert le kell vennünk, köpenyt, hosszú nadrágot, zárt cipőt viselünk, amelyre védőt húzunk, a lakkozott körműek gumikesztyűt kapnak, a szakállasok meg kis fityulát az arcuk elé – nem lehet kockáztatni, hogy bármi oda nem illő dolog kerüljön a rudacskákba. Sejtelmes fényekkel, kissé fura szaggal és hatalmas gépekkel fogad bennünket a pasztörizáló helyiség, a mátészalkai gyár manapság már kizárólag Túró Rudit gyárt, és a legmodernebb berendezéseket használja erre a feladatra. A következő nagy teremben azt látjuk, hogyan lesz a megye kistermelői által szolgáltatott tejből finom túró, dolgozókat azonban itt is csak elvétve látunk, a munka nagy részét ma már a gépek végzik, a helyszín egy tudományos- fantasztikus film kulisszáira emlékeztet a hatalmas krómszínű tartályokkal és a plafonon-padlón futó csövekkel.

A recept persze titkos, csak azt látjuk, hogy a keverőgépbe túró, nagy mennyiségű vaj és porcukor kerül, de biztosan vannak ott még kevésbé látványos hozzávalók is, amit szabad szemmel nehéz kiszúrni. A legfontosabbak persze az arányok, a túrót minden munkafolyamat után ellenőrzik, hogy nehogy olyan termék kerüljön ki a gyárból, ami nem felel meg az előírásoknak, vagy esetleg más az íze, mint amit a hosszú évtizedek alatt megszokhattunk. Az izgalom a következő hatalmas teremben hág a tetőfokára, ahol kis csöveken keresztül már rúd formájában látjuk viszont a túrót, amit szintén gép vág a meglelő hosszóságúra. Útjuk következő állomásán a rudik csokitalpat kapnak, hogy utána megmártózzanak a Hollandiából érkező csokifürdőben, majd végleges külsőjüket elérve a hűtőkamrában – szintén futószalagon haladva – néhány perc alatt szilárdra dermedjenek. Megállás azonban egy pillanatra sincs, az egész folyamatban a legidőigényesebb a túró készítése, onnantól már úgy megy az egész, mint egy karikacsapás. A szilárdra dermedt rudacska néhány percen belül a csomagoló szalagra száguld, ahol megkapja semmivel össze nem téveszthető ruháját. Az itt dolgozók azt mondják, évtizedek után sem csömörlöttek meg az édességtől, bármikor szívesen elmajszolnak egyet maguk is a rudacskából, amit szerintük nem lehet megunni.

Mint azt dr. Végh Katalin, a gyár termelésvezetője elmeséli, a siker egyáltalán nem annyira magától értetődő, mint gondolnánk. Bár sokszor próbálkoztak külföldön is a Túró Rudi forgalmazásával, a nyugat-európaiak nem tudnak mit kezdeni vele. Számukra a túró is csak egy sajt, viszolyognak attól, hogy cukrosan, pláne csokiba mártva megkóstolják. Így maradt a mi kizárólagos kiváltságunk a Rudi-evés, határainkon kívül Szlovákiában és Romániában is főleg a magyarok veszik előszeretettel a pöttyös desszertet. Pedig aki megkóstolja, általában a szerelmesévé válik, 2006-ban a Margitszigeten rendezett úszó Európa-bajnokságon például annyira rákaptak a sportolók a hűtőkben kihelyezett finomságra, hogy edzőik azt kérték, a medencék közeléből távolítsák el azokat, mert a formaidőzítést nem segíti egy-két felszaladt kiló.

Nyeste Dániel, a tulajdonos Friesland Campina Zrt. marketingigazgatója arról tájékoztat, hogy a legnépszerűbb még mindig az édesség natúr változata. Bár az elmúlt években sok újdonságot bevezettek, a szalagról legördülő termékek mintegy hatvan százaléka még mindig a klasszikus Túró Rudi. Sikeresek a töltött változatok is, igyekszenek mindig kitalálni valami újdonságot is, mert mint Dániel mondja, „az emberek csillagtúraszerűen szeretnek kirándulásokat tenni az új ízek felé, hogy aztán visszatérjenek örök szerelmükhöz a 30 grammos natúr változathoz”.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!