Ezt le lehet írni – interjú a 65 éves Kern Andrással

És persze rettenetesen nehéz Kern Andrással interjút készíteni. Naná. Tízezredszer? Mivel nem használ számítógépet – egyáltalán, az autót leszámítva minden masinát gyanakodva nézeget –, meglepődik, amikor mondom: a Google keresője, ha beütöm a nevét, 577 ezer találatot jelez. Ennyi cikk, szócikk, interjú, filmrészlet, kabaré, dal, fotó és miegymás gyűlt eddig össze róla. (Azt azonban már én sem értem, hogy estére, amikor ezt a cikket kopogom, miért tart már 582 ezernél a számláló. És mi lesz itt holnap reggelre?)

Vagyis, nehéz Kernnel interjút készíteni, mert ezek szerint 582 ezerszer írtak már róla valamit, 65 évéből 51 a nyilvánosság előtt zajlik. Amikor az 1962-es Ki mit tud? június 13-án lement a tévében, másnap reggeltől az egész ország tudta, ki az a Kern András. Ha igaz, 114 színházi bemutató van mögötte, amiből legalább kettőt ő írt, 105 filmszerep – közöttük saját rendezések –, tévéjátékok, kabaréjelenetek. Ugyan, ki ne fújná kívülről az NDK-s turmixgépet, a lenyitható tetejűt, no meg a Guváti nőnapi ünnepségét: Kislány, maga is guvátis? De megdugnám magát is… (Mikor ide érünk, természetesen Kállai hangjára vált, én meg leesek a székről a röhögéstől.)

Mi van még? Nyolc nagylemez, vagy hatvan-hetven dal, amelynek nagy része saját szerzemény, szinopszisok és elfogott levelek, amivel műfajt teremtett a Heti Hetesben. Ja, és egy most, 65. születésnapjára megjelent könyv, amelynek címe: Ezt nem lehet leírni! Ahhoz képest, hogy 250 oldalasra sikeredett, úgy látszik, mégis csak lehetett… Na, szóval nem könnyű Kernnel interjúzni…

A Vígszínház büféjében ülünk. Amikor, csak úgy, kernesen, odaslattyog a kisasszonyhoz, hallom, cikóriakávét kér. Jó, persze én is tudtam, hogy volt némi problémája a gyomorvérzésével, kórház, sebészet, ez-az, de azért ezt nem hittem volna. Az elmúlt húsz évben ilyenkor az „egy sört kérek, unikummal” hangzott el, miközben rágyújtott négy doboz cigarettára. Most meg itt cikóriázik…

– Ráadásul ezt én veszem, behozom ide, mert normálisan egyébként ilyet errefelé nem tartanak. Csak nekem főzik.

– Milyen?

– Rettenetes. Mint a többi… Amikor elengedtek a kórházból, jött egy orvos, és azt mondta: művész úr, ne igyon többé alkoholt. Ezt hogy érti? – kérdeztem. Hát úgy, hogy többé. Hogy soha többé… Aztán jött egy másik: művész úr, én csak arra kérem, hogy többé ne gyújtson rá. A harmadik doki: ha lehet, ne stresszeljen többé. Semmi film, semmi színház, semmi tévé… És ne egyen gyorsan, ajánlotta a negyedik, csak lassan, nyugodtan, szépen reggelizzen… Az ajtóból meg egy ápolónő kiabált utánam: András, ne igyon többé kávét! (Miközben ezt meséli, átalakul az őt búcsúztató orvoscsoporttá, mindenki saját hangot kapott, azon szórja tanácsait. És persze ő játssza a megszeppent Kernt is…)

– És akkor, azóta, ez így?

– Így – iszik lemondóan egy kortyot a cikóriából.

– Az előbb, hogy felsoroltam az életművét, eltűnődtem: az a 114 színházi bemutató bizonyára nem úgy van ám, hogy este felmegy a függöny, és nosza, bemutatják, hanem előtte akad vagy két hónap próba is. És a 105 filmszerep sem csak egy-egy délutánt jelent valamelyik moziban, hanem hetekig tartó forgatást, utómunkát, mifenét. Csak most, áprilisban, 27-szer játszik vagy a Vígben, vagy a Pestiben, vagy a Centrálban, vagy József Attilában; mikor készülnek a filmek, a színdarabok, a dalok, az írások? És egyáltalán: mikor él?

– Ilyesmivel foglalkozom vagy ötven éve. Délelőtt próbálok, délután ez-az, este játszom, éjjel hazamegyek. Mostanában már elmaradnak az éjszakába nyúló dumák, piálások – tudja, cikória… –, otthon persze nem tudok elaludni, teszek-veszek, olvasok, irkálok. Aztán úgy éjjel kettőkor eszembe jut, hogy le kéne már feküdni, ami úgy fél négyre sikerül is.

– Most éppen min tesz-vesz?

– Vámos Miklóssal dolgozunk egy filmen. Beadtuk a forgatókönyvet a Filmalaphoz, ahol támogatásra alkalmasnak találták, de ahogy ez mostanában megyen, éppen fejlesztés alatt áll a forgatókönyv.

– És az hogyan megyen?

– Hát ül ott öt, egyébként kedves, és úgy tűnik, hozzáértő ember, s beszélgetünk a filmről. Hogy akkor Juli vigye-e a nagymamát szanatóriumba, vagy ne vigye… És akkor ők elmondják, hogy vigye, mi meg Vámossal piszkálgatjuk a szöveget.

– És akkor viszi?

– Még nem tudom… Fejlesztünk. Régen is volt ilyen, akkor azt úgy hívták, hogy dramaturgiai tanács. Vicces, de az egyik ilyennek a Vámos is tagja volt… Meséli, hogy egyszer Sára Sándornak magyarázták éppen, hogy milyennek kéne lennie a filmjének. Mindenki elmondta az észrevételét, mire Sára: értem, mindegyikük valamilyen filmet szeretne csinálni. Csináljuk most az enyémet… De most azért már okosakat mondanak. Szóval fejlesztünk, miközben én például innen egy producerjelölthöz megyek, akinek még össze kéne szednie néhány tízmilliót, hogy elkezdhessük a munkát talán jövő nyáron.

– Biztos nem bírom ki addig, hogy megtudjam, mi lesz Juli nagymamájával… Ez egy ilyen lassú ügymenet?

– Ilyen, és ez természetes, csak én meg egy baromi türelmetlen pasi vagyok, nehezen viselem a lassúságot. Máshol meg a sznobizmust. Meg az álságosságot. Meg a ködöt, amikor kavarják. Meg a tehetségtelenséget. Ja, meg azt hiszem, minden mást is… Megőrülök, amikor jön egy rendező, és elkezdi mondani, hogy – azonnal „rendezőre” vált –: vajon, amikor Goethe Weimarban beleszeretett a hercegi főlovászmester feleségébe, akkor ez hogyan hathatott a költészetére? Elhallgatott vagy éppenséggel kibontakozott a lírája? Mire én – most az igazi Kernt hallom –: azt mondd meg inkább, hogy merről jövök be? Jobbról vagy balról? Azt nem tudom – nyafog Kern-rendező –, balról? Jobbról? Mi lenne, ha be se jönnél, csak úgy egyszerűen ott lennél… Mire én: ne haragudj, tudsz te egyáltalán rendezni? És ilyenkor ordítozom egy kicsit…

– A Bárdos Andrással írt születésnapos könyvében sokszor feltűnik egy szereplő, egy sovány, szemüveges férfi, akinek legfőbb szórakozásává vált, hogy a gyerekszínész fiacskáját kísérgesse színházból filmgyárba, stúdióba, mindenhová…

– Az apám. Olyan könyvelőféle volt, egész életében bankban vagy gyógyszergyárban ült, miközben mindig azt szerette volna csinálni, amit most én. Biztos hatott rám, hogy ezt az utat választottam, bár az azért elég korán kiderült, hogy nem leszek, mondjuk halbiológus… Hogy hogyan csinálta? Például. Ülök otthon, mire bejön a szobámba, kezében A Pál utcai fiúkkal, és azt mondja (hallom Kern papát): olvasd fel a nyolcadik fejezetet. Mire én nekiállok, s deklamálva szónokolni kezdek. Mire ő: miért kiabálsz? Miért nem beszélsz normálisan? Apám volt az első rendezőm…

– Visszatérve a fejlesztés alatt álló filmhez, mit játszik benne?

– Hát ugyebár félig írom is, meg játszanám is, egy orvost egyébként, meg rendezném is.

– Hányadik játékfilmes rendezése lesz?

– A két és feledik. Remélem. Volt a Sztracsatella, majd A miniszter félrelép, de azt Koltaival közösen rendeztük. Előtte meg mindenféle tévés dolgok.

– És a legelső filmje?

– 1965-ben, éppen 17 éves voltam, amikor forgattunk egy kisfilmet, az volt a címe: Mi lesz? Meglepődtünk, amikor megnyertük a XIII. országos amatőrfilm-fesztivál fődíját. Ekkor elpimaszodtam, és bementem Szinetár Miklóshoz, aki a tévé művészeti vezetője volt, és mondtam neki, hogy a KISZ filmstúdióban szeretném megcsinálni az Időváltozás című filmemet. Szinetár nagyot nézett, még életében nem hallotta, hogy a tévének lenne KISZ filmstúdiója – mert hát nem is volt, ott találtam ki –, de fegyelmezetten bólogatott, hogy persze, tudja, miről van szó… A többit meg már tudja… Ma divat dumálni arról, hogy volt-e elnyomás vagy nem, a kultúrpolitika támogatott vagy tiltott, miért nincsenek manapság tévéjátékok, egyáltalán, micsoda világ költözött a tévébe, s ez mind nagyon érdekes, és tényleg fontos. De a lényeg, hogy akkor tizennyolc évesek voltunk, most meg hatvanöt. És bizton állíthatom, az volt a jobb. Hogy csak egyet mondjak, azt sem tudtam, mi az a cikória…

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!