Miközben az Eurovíziós Dalfesztivál a kontinens és random csatolt részei – Ausztráliától Azerbajdzsánig – számára egy hatalmas geg, csodabogár-rajzás, a popszakma szarkasztikus paródiája, a briteknek pedig négyórás élő Brexit-kampány, a köztévé már ötödik éve nemzeti büszkeség-guminővé fújja fel a hazai selejtezőket.
A nézők még csak értenék a viccet (ezért küldtük ki 3 éve ByeAlexet), de az applikációs szavazás kihúzta a kezünkből a döntést, mert a nagy számok törvénye alapján mindenki a 6-oshoz közelítő átlagot kapja, így főképp a zsűri ízlésén múlik a továbbjutás. A keményített gallérba-zakóba szuszakolt Caramellel kiegészült zsűri épp olyan patetikusan komolyan veszi saját magát, akár az utóbbi egy évtized tehetségkutatóiból lepotyogott mezőny, még ha időközben többen ki is nőtték magukat a Spar-parkolós falunapok haknivilágából.
Az adás annyira korszerű, mint egy 1996-os Ki mit tud?, zeneileg pedig mint Elton John B oldalas számai fújós szintetizátoron előadva, és a látványelemek olykor epilepsziás rohamot okozhatnak, mégis hatalmas fricska van ebben a szórakoztatónak szánt, heveny ízlésbűnözéssel tetőzött esztrádműsorban. Miközben az állami médiából hónapokig szemérmetlenül dőlt az idegenellenes propaganda, A Dalban igazi Benetton-produkciókat láthattunk, a vietnamitól a perzsán és a pakisztánin át az afro(amerikai) zenészekig számos itt élő vagy itt is született előadót, mintha a könnyűzenei kisiparunk lenne a magyar társadalom legszínesebb, legbefogadóbb, legkozmopolitább szeletkéje.
Lényegtelen, ki jut ki végül Kijevbe, mert a döntősök közt sincs olyan, akiből a 15. helynél jobbat kinéznénk, de emiatt a fityisz miatt már egy picit megérte. Akkor is, ha „nemzetünk zenei nagykövete” végül az Ezo Tv mesterjósai által támogatott, sámán asszonyként riogató Tóth Gabi lesz, meglovagolva az Eurovízió eklektikus etnopoptáltosát.