A régi vágású, klasszikus úriember külső hevülékeny kamasz lelket rejt. Alkatánál fogva magányos hivatást választott volna, mégis színész lett Gálffi László. Halállal kezdte és halállal zárta a tavalyi évet, amely igencsak termékeny volt a számára.
– Huszonnégy év vígszínházi tagság, majd némi szabadúszás után a kezdetektől az Örkény Színház tagja. Mit jelent önnek ez a színház?
– Az Örkény Színház a szívem csücske, már csak azért is, mert alapító tag vagyok. Kezdetben nem gondoltam, hogy önálló színház lehet belőle. Emlékszem, miközben a Mi újság, múlt század?-ot próbáltuk, a televízióban a szeptember 11-i terrortámadást közvetítették. Most elég furcsának tűnik, hogy Kerényi Imre, az akkori igazgató tette a nagylelkű ajánlatot Mácsai Pálnak – aki mellesleg a növendéke volt – a leválásra a Madách Színháztól. Három évvel később megalakultunk. Azért is érzem a magaménak az Örkényt, mert mint egy kariatida, a színház valamelyik sarkát tarthatom. Pozitívum, hogy kis társulat vagyunk, de ebből kifolyólag rengeteg a munka. Az is fontos számomra, hogy egy bizonyos színvonalat, minőséget képviselünk.
– Óriási siker az Örkény Színház élő hangjátéka, a Csoda és Kósza. Mitől másfajta kihívás a mesemondás gyerekközönségnek?
– Nagy élmény a gyerekeknek játszani. Papírból olvasunk, minden hangeffektust mi állítunk elő. Utánozzuk az állatokat, ők pedig elképzelik maguknak, hogy milyen egy tanya, a kakas, a ló, milyen lehet a Marson. Nagyon helyesek, beleszólnak, látni, hogy gondolkodnak, forgatják a szemüket. Komolyan, energiával kell játszani. Ha nincs benne energia, szeretet, ha csak „színészkedünk”, azt a gyerekek megérzik, és elkezdenek unatkozni.
– Legutóbbi alakítása A képzelt beteg mániákus lepkegyűjtő Arganja. A Mohácsi testvérek előadása erősen ironizál az elmúlással, a halállal. Önnek is hasonló a halálhoz való viszonya?
– Természetesen foglalkoztat a halál gondolata, hiszen nem vagyok mai gyerek. 2008-ban kritikus állapotban kerültem kórházba a szívemmel. Azóta megnőtt az élni akarásom. Nem tudom és nem is akarom túl komolyan venni a halált. Annyi jó barátom, hozzám közel álló ember ment el…
– Hogyan vélekedik a klasszikus szerzők, mint Moliére átírásáról, újraértelmezéséről?
– Nincs kifogásom az újrafordítások, a modern szövegek ellen. Jelenleg éppen a Hamletet próbáljuk Nádasdy Ádám fordításában. Engem a szerep érdekel, pontosabban az, hogy mit akarunk vele közölni. Bárcsak lenne több kortárs szerep. Ezért is örültem annak a két filmnek, amit tavaly forgattam.
– Könnyű volt meggyőzni, hogy egy első nagyjátékfilmes kamerája elé álljon az Utóéletben?
– Hogyne, megtiszteltetés, hogy egy fiatal rendező rám gondol. Visszatérve a halálra, Zomborácz Virágnál (a film rendezője – a szerk.) januárban halállal kezdtem, A képzelt betegben pedig halállal zártam az elmúlt évet. Az Utóéletben az első tíz perc után szívrohamban meghalok, és mint szellem térek vissza a fiam életébe. Csak ő lát engem. Nagyon különleges a rendező látásmódja, a humora mellett ez egy elég szívszorító történet.
– Régi vágya teljesült azzal, hogy – Mundruczó filmjében, a Fehér Istenben – karmesteri pálcát vehetett a kezébe?
– Rendkívüli módon élveztem, hogy Liszt II. Magyar Rapszódiáját kellett vezényelnem a zeneiskolásokból álló zenekarnak. Eleinte csak a kottát nézték, de két nap után már engem. Mundruczó filmjében amúgy minden felnőtt szemét, negatív ember, csak a gyerekek és a kutyák jók. Legnagyobb bánatomra a „főkutyával” nem haverkodhattam össze, mert ellenségként kellett kezelnie a felnőtteket.
– Az 1983-as Wagner-film után beindulhatott volna a nemzetközi mozikarrierje. Okozott torest az életében, hogy ez meghiúsult?
– Néhány évig megviselt, de kihevertem. Nemrég az egyik volt növendékem kérte, hadd nézze meg. Kiadták DVD-n.
– Olyan színészóriásokkal került kapcsolatba, barátságba, mint Laurence Olivier, John Gielgud, Richard Burton…
– Olivier-val csak három napot forgattam, de Ralph Richardsonnal, John Gielguddal, Richard Burtonnel, Vanessa Redgrave-vel hónapokig együtt dolgoztam. Nagyon izgalmas, egészen különös időszak volt. Kár, hogy nem folytatódott, ahhoz viszont akkoriban disszidálni kellett volna, ami fel sem merült bennem. Nem hagytam volna itthon a szüleimet. Akkor játszottam az Equust, a Rimbaud-estet, az Amadeust. Sosem felejtem el, amikor a Napfény ízében Ralph Fienneszszal dolgoztam, lelkesen mondta, hogy a II. Richárdot fogja játszani. Amikor közöltem, hogy én már játszottam, sőt még sok nagy szerepet is, nem hitte el. Azt gondolta, hogy valamilyen alkalmi kis társulatnál, nem a Vígszínházban.
– Igényesség kérdése, hogy egyre inkább megválogatja mit vállal el? Nem szerepel például televíziós talkshow-kban, főzőműsorokban.
– Nem azért, mert derogál. Egyszerűen nem érdekel, untat, idegesít. Ha elmennék, biztos kivágnák a beszólalásaimat, mert nem értenék. Skorpió vagyok, szeretek cikizni, csipkelődni.
– Nyilván van véleménye többek között a kultúra átpolitizáltságáról. Tudatosan távol tartja magát a közéleti megnyilvánulásoktól?
– Nagyon indulati ember vagyok, távolról sem diplomatikus alkat. Ha netán kiállnék, olyanokat mondanék, amitől én magam is zavarba jönnék, amit megbánnék. Szegény édesapám volt ilyen típus. Bizonyos ünnepeken még a szocializmusban féltünk kiengedni őt az utcára, nehogy elvigyék a rendőrök. A kollégáim is kerülik velem a konfliktushelyzeteket. Magamnak való ember vagyok. A színészet az én politikai szerepvállalásom, például, hogy részt veszek egy Mundruczó-filmben. Ha netán annyira kemény lenne a helyzet, biztosan lépnék. Kíváncsian, várakozással nézek a választások elé. Hozhatnak különböző intézkedéseket, de olyan kompromisszumra nem vagyok hajlandó, amitől megváltoztatnám a véleményemet. Ha majd nem tudok dolgozni, kitalálok valamit. Az élettől már nem félek.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
