Gáspár Sándor a politikust bálványozó kórusról - 'Ilyenkor mindig megijedek'

– Pownall darabja, a Mestrekurzus által – melyben Sztálint alakítja – sikerült közelebb jutnia annak a megfejtéséhez, hogy a diktátorhajlamú emberek hogyan tudnak tömegeket elvarázsolni?

– Senki nem születik diktátornak, de az ehhez vezető út csak a kivételes képességű emberek számára járható. A végtelen energia, a mindenre képes meggyőződés azt a személyiséget erősíti, akibe bele lehet szeretni, aki hatalmába keríti környezetét. Ám a diktátor csak addig diktátor, amíg erőt látnak benne. A figurát illetően a színdarab szerzője olyan zseniálisan adagolja Sztálin áldozatvállalását, hogy még azt is el kell hinnünk, hogy a háborúban ő szerezte a legnagyobb sebeket. A közönség nagy része elhiszi, beveszi, hogy szenvedő hősről van szó, aki a legtöbbet tette a hazájáért.

– Egy szerep felépítésében a színésznek meg kell értenie a motivációkat. Megszerethet egy olyan figurát, mint Sztálin?

– Ha elkezdek dolgozni egy szerepen a rendezővel és a kollégákkal, magamba kell szívnom, hozzá kell törnöm magam az anyaghoz, hogy az minél személyesebb legyen. A saját énemből, tapasztalataimból, idegrendszeremmel személyes ügyet kell csinálnom belőle. Eszembe nem jut, hogy szeretem vagy nem szeretem. Ezért is vagyok zavarban, amikor a kedvenc szerepeimről kérdeznek.

– A ’80-as években már felmerült, hogy bemutatják a darabot, de a rendszerváltás előtt nem engedélyezték. A mostani politikai klíma, a centralizált hatalmi törekvés viszont időszerűvé tette.

– Rendkívül olcsó fogás lenne erre aktuálpolitikát húzni. Minden klasszikus drámára jellemző, hogy a közönség felfedezheti benne a környezetére vonatkozó megfeleléseket. Hitler vagy Sztálin végletes „pályafutása” mementó, hogy soha többé ne fordulhasson elő a világon ilyesmi.

– Sztálin mindent megtesz annak érdekében, hogy a szolgálatába állítsa Prokofjevet és Sosztakovicsot. Bizonyára önnek is vannak személyes tapasztalatai a hatalom és a művészet kapcsolatáról.

– Szerencsére csak áttételesen van érintkezési felületem a hatalommal és a politikusokkal. De jobb- és baloldali hatalom elvitt a fejünk felől bizonyos színházakat –  Thália-Művész Színház, Új Színház.

– Elsőként állt fel az Új Színházból és a Nemzetiből is. Besorolják emiatt?

– Engem, hova? Nem vagyok hajlandó részt venni olyan dolgokban, amelyek nem fair, nem férfias módon alakulnak. Ha belemennék, szégyellném magam. Az számomra nem lehetőség, hogy olyan dolgokban vegyek részt, amelyek valamiféle mutyi, baráti kapcsolatok révén, a politika által továbbgerjesztve teremtenek lehetőséget. Ennél szigorúbban kezelem a hivatásomat és önmagamat is. Szeretném tisztán képviselni a szakmaiságot, amit komoly mesterektől kaphattam, tanulhattam az életem folyamán.

– Nem gondolja, hogy ha többen lennének következetesek önmagukhoz és a szakmájukhoz, akkor demokratikusabb volna az érdekképviseletük is?

– Sokan elemzik, hogy nálunk miért ennyire komolytalan a szakszervezet vagy a színészkamara szerepe a politikához képest. Hogyan létezik az, hogy bizonyos szervezeteknek nincs szavuk akárcsak a színházigazgatói kinevezéseknél. Úgy hallom, a szlovákoknál, a cseheknél, a lengyeleknél, a románoknál sokkal erősebb az érdekképviselet. Valószínűleg ez valamiféle naivitásból fakad. Emlékszem, amikor Gera Zoltán a színészkamara megalakulásánál felvetette, hogy annak elit szervezetnek kell lennie, mert csak akkor veszi komolyan a politika. Ám a rendszerváltás felszabadult, reményeket tápláló örömében rajta kívül mindenki úgy gondolta, hogy demokratikus szervezetnek kell lennie mindenki részvételével. És ezáltal súlytalanná vált.

– Edzettség, bátorság kérdése, hogy az Új Színház és a Nemzeti közötti rövid váltást követően Székesfehérvárra szerződött, ahol egy erős társulat egyik alapköve lett?

– Az Új Színház ügye, majd a Nemzeti igazgatóváltása újabb helyzetet gerjesztett. Székesfehérváron rengeteg energia összpontosul, amihez kellett az egyéni meggyőződés, a szakmai és a morális kötődés a kollégák részéről. Büszke vagyok a társulatra, a fiatal tehetségekre. El is kényeztetnek, pedig amióta az eszemet tudom, folyamatosan nagyszerű, fajsúlyos szerepeket játszom. Az utolsó évadban az Új Színházban a Don Carlost, a Varázshegyet, a Nemzetiben A velencei kalmárt. Bíznak bennem, ami rendkívül megtisztelő és jóleső érzés számomra.

– Mindez fordítva is igaz: a szakmában köztudott, hogy Gáspár Sándor az a színész, aki minden szerepet elvisz a vállán, a száz százalékot hozza ki belőle…

– Töretlenül hiszem, hogy csakis a munka vonzza a munkát. Azt tapasztalom, hogy ha egyszer valakivel dolgozom, az általában vissza szokott hívni egy következő munkára.

– A Tháliában Bereményi Géza Kincsemjében a ló tulajdonosát, Blaskovich Ernőt hasonlóan megszállottan eleveníti meg, mint Sztálint.

– A lóverseny a megszállottak világa, legyen az akár tréner, tulajdonos vagy egyszerűen csak a turf varázsában élő hétköznapi ember. Elképesztő, misztikus világ. Bereményi Géza színdarabja jól elcsípte ezt. Blaskovich számára Kincsem egy félisten. Némi abszurditás is van abban, amilyen mértékben a hívévé válik. Nagyon fontos gondolat a darabban, hogy ahogyan Kincsem elindul a siker útján, a közvetlen környezetében élő emberek is elkezdenek változni. Blaskovich, ez a morgó, extrovertált, majd befelé forduló ember fellengzős világpolgárfélévé válik, akinek Ferenc József a legmagasabb nemesi címet adományozza.

– Arra a mérhetetlen vágyra is reflektál a darab, hogy az ember képtelen követendő ideálok nélkül élni.

– Nem véletlen, hogy a sportban is a legnagyobbakat bálványozzuk. Ezért is lehetett akkora kultusza Puskás Öcsinek, ahogyan manapság Messinek vagy Ronaldónak. A játékukban a fantasztikusat, a megismételhetetlent, a tökéleteset látjuk.

– Volt idő, amikor a focistákat, majd a színészeket bálványozták – és a politikusok is valami torz bálványképet akarnak sugallni magukról.

– Tapasztalható jelenség, hogy a politika beszűrődött az otthonokba, és az emberek a politikai vezetőket bálványozzák. Számomra döbbenetes, amikor bármelyik vezető keresztnevét több ezren kórusban kiáltják. Ilyenkor mindig megijedek, hogy ekkora a hiány, ennyire kell az az erős ember, aki megmondja nekünk, hogy hány óra van? Tényleg ekkora káosz lenne? És ebből elvész a lényeg, mert a lényeg az, amit nem bálványozunk. Ami esetleg nem annyira vonzó és szimpatikus, hanem megoldandó feladat, amit nekünk kellene elvégeznünk akár közösen, akár külön, kinek-kinek a háza táján.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!