Mivel elnéztem a kezdés időpontját, franciásan késtem is tíz percet a Gellérthegy oldalában lévő Blanchir főzőiskolából.
A rengeteg meghirdetett kurzus közül a fran­ciás hangulatú est fogott meg, bár a katalán konyhával még kacérkodom.

A menü: meleg kecskesajtsaláta fenyőmaggal, provence-i csirkemelltekercsek szarvasgombás burgonyapürével és panna cotta karamellizált fügével. A csemegéket azonban nem adták készen, a részvevőknek pá­­­rokban, segítséggel ugyan, de meg kellett dolgozni a vacsoráért.

Nyolcan voltunk, mindenkinek jutott munkalap, egy párnak egy tűzhely.

A guruló konyhaszigetek úgy fel voltak szerelve, mint egy elit kommandós. Ki­­húz­­tam az egyik fiókot, és hatféle különböző kést találtam, a másik oldalon habverők, spatulák és kanalak, előttem fűszerek és egy profi tűzcsiholó varázspálcika feküdt. Picit zavarba is jöttem, de már napokkal előtte is izgultam, vajon elég ügyes leszek-e, hogy igazi franciás vacsorát főzzek.

Nagy szerencsém volt a főzőpartneremmel. A harmincas, közvetlen srác – aki gondos barátnőjétől kapta ajándékba a főzőtanfolyamot – mindenkinél jobban karamellizált és olyan vékony filékre vágta a csirkemellet, hogy a szeletek szinte lebegtek a légkondicio­náló hűs fuvallatában.

A vaníliarúd kikapargatásánál azért megegyeztünk, hogy nem is olyan egyszerű, mint a tévében. Rám a hozzávalók pontos kimérése, a bagettszeletelés, a zselatin beáztatása, a salátaöntet megkomponálása és a krumplipucolás jutott. A zselatinnal együtt lassan én is feloldódtam, hiszen ezeket csináltam már otthon is.

A legnagyobb élvezet a panna cotta bekanalazását leszámítva a csirke­mell­tekercsek elkészítése volt. Alufólia segítségével mókás kis szaloncukrokat tekertünk a bazsalikomos-fenyőmagos (ez a pistou, a pesto franciás változata), illetve a fekete olajbogyós-szardellás krémmel (tapenade) megkent husiból. Az alapanyagok olyan frissek voltak, hogy szinte franciául szólaltak meg, és az eszközök is egytől egyig rozsdamentesen csillogtak. Már ezekkel főzni is élmény volt az otthoni kormos lábosok és életlen kések után. Itthon én erősebben fűszereznék, több szardellát tennék a tapenade-ba, kevesebb kecskesajtot a pirítósra, több olívaolajat a burgonyapürére és jól megsóznék mindent.

A franciák utálnának is biztos, mint az olaszok azt, aki ketchupot tesz a pizzájukra.

A tanfolyamot vezető Neubauer Judit – aki egy avignoni étteremben szívta magába a provence-i konyhák illatát – lazán, mosolygósan irányított bennünket. Úgy repdesett közöttünk, mint egy tízkarú, százszemű konyhaistennő. Valaki mindig kérdezett, vagy a tálkáját tolta elé, vajon ez elég sűrű, elég fűszeres, elég franciás-e. Segítségére volt Végh Tamás mesterszakács (a főzőiskola egyik alapítója), aki eleinte csak a poharakat töltötte színig és villámgyorsan mosogatott, de a kellő pillanatban odalépett egyikünkhöz, és könnyeden megmutatta, milyen a nyitott szeletelés. Később aztán a vacsoránál asztaltársaimmal együtt a mai kulináris kultúráról, a legmenőbb éttermekről és a legjobb főzőtanfolyamos sztorikról faggattuk. Elmesélte például, hogy egy francia turistacsoport magyaros főzőtanfolyamra fizetett be náluk, majd hátratett kézzel álltak a deszkák mellett és elismerően bólogattak, míg ő megfőzött helyettük. Judithoz érkezett már 80 éves tanítvány és igazi gasztrokibic is konyhalexikonnal a kezében.

A társaság ránézésre harmincasokból állt, volt köztük molekuláris gasztronómia iránt érdeklődő ve­­gyész, öltönyös úriember, egyetemista és szakácsaspiráns is. Csupa nyitott, értelmes, érdekes, elbűvölő ember – már amennyire ezt egy vacsora alatt ki lehet deríteni –, akik bár francia főzőtanfolyamra járnak, mégsem sznobok vagy nagyképű yuppie-k. A lányok csinosak, kifinomultak voltak, egyik-másikban fel is fedeztem egy kis „franciás” bohémságot is. Attól pedig minden nő elolvad, ha egy férfi igyekszik kitenni magáért a konyhában, így a fiúkra mind nagy tisztelettel néztünk. Jóképű partnerem még kacér pillantásokat is kapott. Adta magát a kérdés, előfordult-e már, hogy a főzőtanfolyamot randi követte. Bár vendéglátóinknak nem küldtek még esküvői képeket (de a jövőben ez sem kizárt), az oldott hangulat, a közös érdeklődés, a biztonságos környezet és a jó társaság szerintük is ideális hely lenne egy első találkozáshoz.

Annyira közvetlen volt a társaság, szinte furcsálltam, hogy nem cseréltünk telefonszámokat a végén. Illetve ha igen, én erről is lemaradtam, mert épp az orromat púdereztem a toilette-ben. Utolsóként érkeztem és utolsóként is hagytam el a hangulatos kis alagsori konyhabirodalmat, de megfogadtam, hogy ezentúl minden sátoros ünnepre főzőtanfolyamot adok ajándékba a szeretteimnek, együk végig a világot felkiáltással.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!