Az ügyet Mariska néni intézte. Szilvási Lajos 1956 után könnyen a vádlottak padján vagy börtönben találhatta volna magát. A forradalom napjai alatt a Nagy Imre szócsövének számító Igazság vezető riportere volt, végigtudósította az eseményeket, politikai riportokat és interjúkat csinált. Otthonosan mozgott a harctér minden lövészárkában, szót értett felkelőkkel és régi kommunistákkal is. Első, sikertelen házasságának köszönhette, hogy nem került bíróság elé, anyósa jó kapcsolatot ápolt Mariskával, Tamáska Máriával, aki abban is segített, hogy Szilvásit felvegyék az MTI-be segédszerkesztőnek.
De sohasem felejtették el forradalmi hevületét, azt a 7-8 hosszú napot, amikor vérbeli újságíróként tevékenykedett. Vérbeli újságíró volt 8 napon keresztül, de többé nem lehetett az. Író lett. A kommunista lektűr nagy alakja – írták és mondták és mondják róla a kritikusok.
A magyar irodalomtörténet még mindig adós az egyik legolvasottabb 20. századi szerző munkásságának tárgyszerű feldolgozásával – mondja Faragó József, a Szilvásiról szóló könyv szerzője, aki nem nyolc napon keresztül volt vérbeli újságíró. Sem őt, sem Szilvásit nem ismerem.
Egy sort sem olvastam Szilvásitól, mert nálunk otthon – szemben azzal a több millió háztartással –, nem emlékszem, hogy lett volna. Velem egykorú útitársam, amikor meglátta, hogy mit olvasok, felnevetett és sorolta a Szilvási-műveket, de hát az ő nagyapja főkonzul volt Leningrádban. Úgy könnyű levenni egy Szilvásit a polcról.
Szilvási Lajos szegény családból származott. Szülei nem engedhették meg maguknak, hogy gyermeküket gimnáziumba írassák. Egy tehetségét felfedező tanító, Csiky József 1942-ben bekövetkezett halála előtt azt kérte levélben barátaitól, hogy amit koszorúra és sírvirágra költenének, abból inkább fizessék ki Szilvási beiratkozási költségeit a szolnoki Verseghybe. 1946-ig járt oda, aztán a népi kollégista évek következtek. A tiszti iskolából a szíve miatt kiszuperálták, így került a sajtóhoz 1950-ben, amikor a Petőfi Akadémiáról a Magyar Távirati Irodához irányították. Ezután a Szabad Néphez került, de amikor 1955-ben Rákosi és párthívei újból teret nyertek, nemcsak az állását vesztette el, de a pártból is kizárták egy cikk miatt, ami meg sem jelent, amiben Farkas Mihállyal és Gerő Ernővel támadt lovagias ügye. Eltűntek valamilyen pénzek, no, van ilyen, akkor még nem volt olyan zéróbbnál is zéróbb a tolerancia a korrupcióval szemben, mint manapság. 1958-tól az Újítók Lapjánál dolgozott olvasószerkesztőként, aztán 1963-ban behívták a pártba, hogy rehabilitálják, amibe belement, de a pártba nem lépett vissza, udvariasan nemet mondott.
Könyveiből több mint 10 millió példányt adtak el, de nem kapott sztárgázsit, sem díjakat. „A népszerűség mindig kétértelmű volt. Az olvasók szerettek, a hivatalos irodalom nem. A műveim magas példányszámából származó bevételt a kiadók fölözték le, ebből adtak ki veszteséges könyveket. Vagyis a magyar királyi népköztársaságnak kerestem, és ebből azok az írók húztak hasznot, akik legszívesebben egy kanál vízben megfojtottak volna – nyilatkozta egy interjúban a rendszerváltás után, amit csak gatyaváltásnak nevezett. – A háború után ezt az országot az én korosztályom és a nálam fiatalabbak építették újjá. Most néhány év alatt elhordtak mindent a régi elvtársaink és az új üzletembereink. Miközben ezek is, azok is Európáról és a tisztességről szónokolnak.”
(Faragó József:
Szilvási Lajos
Alinea Kiadó, 2014. 192 o.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!