Reggel nyolckor csörög a telefonom, ismeretlen számról keres valaki. Ákos az, egy általános iskolai osztálytársam Angyalföldről, évek óta nem láttam, de emlékszem, akkor éppen otthagyta a mentőket és elment HÉVvezetőnek, miután a tűzoltóságot és a polgárőrséget és a helyszínelést már korábban, a mentőzés előtt megunta, nem jött ki jól a kollégákkal sehol.
– Ne haragudj, hogy ilyesmivel zavarlak, az lenne a kérdésem, nem tudsz-e nekem vizeletet adni.
Reggel van, mint már említettem, az imént hagytam el a vizesblokkot, ahol egyebek mellett a vizeletemtől is megszabadultam, de nem emiatt felelek nemmel, hanem mert telefonon beszélek. Egy ideje már paranoiás vagyok, ami megítélésem szerint teljesen normális, egészséges ember beteg lesz ebben a rendszerben, a beteg ember pedig egészségesnek hiszi és hiheti magát, mert már nincs az egészségnek és a józan észnek a léthez joga, vak vezet vakokat egy világosságnak nevezett sötétségben.
– Nem hiszem, hogy tudnék segíteni – mondom Ákosnak –, de igyunk meg egy kávét, ha már hívtál. Olyan rég láttalak
– Jó – feleli csalódottan –, de én még Csepelen vagyok, egy óra múlva érek csak oda, és akkor hívlak újra.
Kinyitom a hűtőszekrényt és a másfél literes ásványvizet, éhgyomorra megiszom fél literrel. Várok. Várok a vizeletemre, és arra, hogy segíthessek egy rászorulón, hogy szolgálhassam és védhessem Ákos barátom egzisztenciáját és becsületét. Büszkeséggel tölt el, hogy segíthetek egy embertársamon, hogy ilyen nagy bizalommal fordul valaki a vizeletem felé, ami iránt korábban soha senki nem tanúsított ilyen mértékű érdeklődést, nemhogy egy rendőr.
Ákos már tízévesen a rend védelmének szolgálatában képzelte el jövőjét, de mivel példátlanul kifinomult igazságérzete nem párosult intellektuális érzékenységű meggyőződésekkel, betegesen vonzódott a rangokhoz, jelzésekhez, meg akarta szerezni azt a tiszteletet, aminek segítségével önbíráskodás helyett, a törvény keze által biztosított igazságszolgáltatásként élheti meg azt, amikor úgy dönt, rendet rak. Amíg én a szabadidőmet semmittevéssel, focizással és lányok hajkurászásával töltöttem, ő autó- és biciklitolvajok után kutatott a környéken. Igazi barátokká ugyan nem váltunk, de mindig szimpatizáltunk egymással, szociopata és szociopata – még ha más is az érdeklődési körük – mindig nagy figyelemmel viseltetnek egymás iránt.
Állok a fürdőszobában egy műanyag dobozkával a kezemben, de nem jön a vizelet, Ákos ellenben hamarabb megérkezik és telefonál, hogy fáradjak le a kapuba.
– Na, szevasz – mondja lihegve, idegesen. Én mindenekelőtt hogylétéről kérdezem, majd a helyzet állásáról érdeklődöm. Ákos azt mondja, őrület, ami odabent történik, több embert állítanak lassan a rendőrökre, mint ahány rendőr van szolgálatban, mire én az Ákosban vibráló általános feszültség oldására elmesélem neki azt a viccet, amit Havannában tanultam: Havannában kétmillió ember él, egymillió rendőr, és kétmillió civil.
– Az van, hogy behívtak holnap reggelre ellenőrzésre – mondja, én pedig megkérdezem, hogy akkor most végül is hol teljesít szolgálatot és mit is csinál pontosan. A csepeli kapitányságon dolgozik, ahonnan sikertelenül kérette áthelyezését a mi kerületünkbe, azt visszautasították, minden nap két és fél órát utazik. Pedig dolgozhatna itt is, ráadásul úgy ismeri a kerületet, mint a tenyerét, ellentétben Csepellel, amit még soha nem hasonlított a tenyeréhez.
– Ja, igen, a vizelet. Nekem most éppen nem kell.
– Veszek neked egy félliteres vizet, jó? – Jó.
– És akkor abba az üvegbe jó is lesz – mondja Ákos és bemegy a közértbe egy szénsavas vízért, majd átnyújtja nekem. – Nagyon rendes vagy.
– Nem tesz semmit – felelem.
Átveszem a vizet, kinyitom és egy húzásra megiszom, majd jelzem, hogy felmennék a lakásba, de a kapuból még visszafordulok és megkérdezem, miért éppen énrám gondolt.
– Hívtam a nővéremet, de ő is bulizott a hétvégén, a barátaim meg, tudod, nekem csak rendőr meg mentős, meg készenlétis, meg ilyen barátaim vannak.
Bután bólogatok, úgy teszek, mint aki érti, miért nem kérhet az ember egy készenlétistől vagy egy mentőstől vizeletet, hogy biztos valami turpisság van ebben a dologban, és már lépnék is be a lépcsőházba, de Ákos még utánam szól.
– Tudod, ők mind szívnak.
– Vagy úgy! – felelem.
– Naná! Te jutottál eszembe, mert te vagy az egyetlen ismerősöm, akiről tudom, hogy nem szív.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
