Tele a feje megvalósítandó tervekkel, ám mindig odafigyel a gyerekekre, s ezt az odafordulást szülői, egyben társadalmi kötelezettségnek is tartja. Szerinte, aki nem támogatja a kultúrát és az oktatást, rövid távú haszonban gondolkodik. Fontosnak érzi, hogy az esélyegyenlőségről ne csak üres szólamok hangozzanak el, és valós értékeinket sikerüljön átörökíteni. Halász Judit színművésznővel beszélgettünk.
– Hamarosan indul az új színházi szezon. Milyen darabokban láthatja önt a közönség az őszi évadban?
– A repertoárdaraboknak most kezdődnek a próbái, én négyben vagyok érdekelt: a Hegedűs a háztetőnben, a Varró Dániel és Presser Gábor jegyezte Túl a Maszat-hegyenben, a Monokliban és a Sylviában. Ez utóbbi egy négyszereplős amerikai bulvárdarab, aminek népszerűségét mutatja, hogy idestova már 16 éve játsszuk. A Monoklit márciusban mutattuk be, érdekessége, hogy a rendező, Fesztbaum Béla pont száz évvel ezelőtt megfogalmazott Molnár Ferenc-írásokból (tárcákból, novellákból, jegyzetekből) állította össze. Egy szót nem módosítottunk rajta, de éppen olyanok, mintha ma születtek volna. Mintha a társadalmi vonatkozásokat tekintve semmi nem változott volna. De a jellemábrázolása is zseniális. Egyes jeleneteiben ráadásul a hét kollégámmal, akik nagyjából korosztályombeliek, 8-10 éves gyerekeket kell alakítanunk, ám ez nagyon természetesen megy, ráadásul A Pál utcai fiúk szerzője ismeri a gyerekeket. Szösz néneként a Maszat-hegyenben viszont a legfiatalabb társaimmal játszom együtt, ugyanakkor kicsit sajnálom, hogy gyermekelőadásként szerepel a darab a színlapon, a humor fő forrását leginkább a már irodalmi és világtapasztalattal rendelkező nagyobbak értik igazán.
– 1965 óta a Vígszínház tagja. Mi tartotta ott egész pályája során?
– Az első 14 év a már legendás Várkonyikorszakba esett. Olyan társulat volt ott, amibe bekerülni is dicsőségnek számított. Páger Antal, Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, Sulyok Mária, Bulla Emma, Darvas Iván, Somogyvári Rudolf, Pethes Sándor, Bilicsi Tivadar, csak pár név a sok nagyszerű színész közül. Várkonyi Zoltán szelleme, személyisége, színházépítő tehetsége fantasztikus vonzerőnek bizonyult. Bár Pártos Géza főiskolai osztályfőnökömtől is sokat tanultam, a mesterséget igazából a Vígben sajátítottam el. A későbbiekben egy ideig még hatott Várkonyi szellemisége. A rendszerváltásig egyébként nem volt divatban, hogy egy színész színházat cseréljen, rossz néven is vették volna a színigazgatók. Egyszer hívott a Nemzeti, mire Várkonyi – jogosan – egy évig sértve érezte magát, mert semmi okom nem volt elmenni. A rendszerváltáskor pedig – éppen, amikor szerepkörváltáson kellett gondolkodnom –, úgy éreztem, már késő.
– Milyen kihívásokkal kell ma megküzdenie egy pályakezdő fiatalnak, ha a színészmesterséget választja hivatásául?
– Nagyon sok minden megváltozott. Mikor én kezdtem, volt valami tekintélye a hivatásunknak – s mi csak színészek akartunk lenni. Ma azt látom a fiatalokon, hogy kénytelenek több lábon állni. Másodévesek voltunk, mikor Keleti Márton fölkért bennünket, lányokat – az idén elhunyt Polónyi Gyöngyit, Béres Ilonát, Tordai Terit és engem – az Esős vasárnap című film szerepeire, Bacsó Péter és Szász Péter voltak a dramaturgok. Óriási sikerünk lett, a bemutató másnapján már ismert minket az ország. Akkoriban persze más volt a nézőszám egy magyar filmen, másképp is nézték… Berobbantunk a film által, könnyen kezdhettük a szakmát, főszerepekre hívtak minket az akkori álomszínházba, a Madáchba – itt játszott akkoriban Pécsi Sándor, Kiss Manyi, Gábor Miklós, Tolnai Klári –, a Tháliába, a József Attilába… Jó indulásunk volt, nagyon szerencsések voltunk, nemcsak a színházi, a filmszínészi karrierünk is kezdetét vette. Reggel futottunk a szinkronba, délelőtt próbáltunk, délután televíziós játékokba vettünk részt, este a színpadon játszottunk. Így meg tudtunk élni, mert pusztán a színházi fizetésből akkor sem lehetett.
– Önnek nemcsak kezdetben volt szerencséje és sikere. Minek köszönhető a hosszú népszerűség?
– Az Esős vasárnapban cserfes kislány karakterét alakítottam, kétcentisre vágott hajjal, ez sokáig megpecsételte a szerepkörömet, egyre ilyen mulatságos lány szerepeket kaptam. Pedig nagyon meg akartam mutatni, hogy képes vagyok egy értelmiségi fiatal szerepére is. Ugyanakkor a vígjátékokon tanulja meg a szakmát az ember a legjobban, s a legnagyobb ismertséget is ezek hozzák. Nem sokkal később aztán Szabó István Szerelmesfilmjével, a Vígben pedig Krúdy Vörös postakocsijával, melyet Kapás Dezső állított színpadra, az igazi szakmai sikert is kiérdemeltem, de férjem, Rózsa János rendező alkotásaiban is emlékezetes szerepeim voltak, a Pókfoci máig meghatározó film számomra.
– A színházi és filmszínészi sikerek mellett az ország lakóinak otthonába és szívébe egyrészt a televízión keresztül, másrészt a hanglemezeinek dalai által költözött. Ma már klasszikusnak számító költők (József Attila, Radnóti, Weöres stb.) verseit tette szélesebb körben kedvelté. Legutóbbi, tavaly megjelent Apa figyelj rám című lemezén kortárs költőkkel dolgozott együtt, Tóth Krisztinával és Szabó T. Annával. Hogy akadtak egymásra?
– Nekem Bródy János az első számú „költőm”, aki a lemezeim szerkesztésében is mindig segít. Volt, mikor úgy alakult – mivel saját lemezt készített –, hogy kevesebb dalt írt számomra. Így elkezdtem válogatni, verseket keresni. Tóth Krisztina verseit Bódi László (a Republic zenekar Cipője) ajánlotta, s nagyszerű zenét szerzett a verseire. Szabó T. Anna költeményére a Friss tinta című antológiában leltem rá, Anti Tamás zenésítette meg. Közben a férjem együtt dolgozott Anna férjével, az író Dragomán Györggyel, így rajtuk keresztül kértem még verseket tőle. Nagyon jónak tartom az írásaikat.
– Az album elnyerte az év legjobb gyermekalbumának járó Fonogram-díjat, ugyanakkor – akárcsak korábbi – dalai ugyanúgy szólnak a fölnőttekről, a fölnőtteknek is. Milyen az ön családképe?
– Mindenki a saját családjából indul ki. Nekem nagyon élénken él a tudatomban, az érzelmeimben a gyerekkorom. Sokkal közelebbi kapcsolatom volt anyámmal, de amikor néhány éve meghalt az apám, valahogy hihetetlen volt, hogy elveszik valaki, akihez mindig elmehettem megkérdezni a dolgokat, aki tanácsot adott, ha szükségem volt rá. Azt gondolom, az anya az, aki az érzelmeket sokkal erősebben képes a gyerekeibe plántálni. Az apák, a férfiak másképp szeretnek. Az anya gyöngédebb, ölelősebb, érzelmesebb, az apa a hátteret, a biztonságot, a szükséges segítséget nyújtja: hozzá fordul a gyermek, ha valaki bántja, ha valamit nem tud, először az apát kérdezi. Ma már persze természetes, hogy az apák is gyesre mehetnek, mégis, az általános családképembe az anya adja az érzelmi hátteret, míg az apa az erő, a tudás, a biztonság. De persze mindkettőnek kötelessége, hogy figyeljen a gyerekre. Ennek hiánya a bajok legnagyobb forrása, s nemcsak a családban, de felnőtt életünkben is, az egész társadalomban.
– Máshogy kell szólni most a gyerekekhez, mint annak idején a szüleikhez?
– Nem hiszem, a lényeges tulajdonságok nem változnak: játszani, nevetni szeretnek a gyerekek, és a biztonságot kívánják. Megfigyeltem, mindig a nehezebb körülmények közül jövő gyerekek ambiciózusabbak, akik könnyen kapják a jót, akiknek megvan a lehetősége magukba szívni a tudást, kevésbé küzdenek. Mi pedig mindig csak beszélünk az egyenlő esélyekről, de valahogy ez a kívánság rendszeresen elhal az éterben.
– A kultúra területén azonban ön megpróbált tenni ennek érdekében: Mozart Varázsfuvolája és Kodály Háry Jánosa által a komolyzenét kísérelte meg eljuttatni a gyerekekhez. Milyen eredménnyel?
– Nagyon szerették a lemezeket, sikeresek voltak, főleg a Mozart-album. Gyermekkoromban lehetetlennek tűnt, hogy valaki ne ismerjen föl bizonyos dalokat a Varázsfuvolából vagy a Háry Jánosból. Szerettem volna tudatosítani, hogy ezek fontos értékek, ma is érvényesek. Sajnálom is, hogy megszakadt a sorozat, de ha lesz időm rá, mindenképp szeretném folytatni.
– Mi a véleménye az utóbbi időszak színházbezárásairól, vezetőcseréiről?
– Mi más lenne erről egy színész véleménye: zokogok. Sajnálom, hogy tehetséges kollégák százai kerülnek az utcára, sokuk a lakbért sem tudja kifizetni. Először éltem meg az idén, hogy a Vígszínház támogatása drámaian visszaesett, alig elég valamire. Hosszú ideje figyelem, hogy a mindenkori politikusok kiejteni sem szeretik a szájukon azt a szót, hogy kultúra. Márpedig a kultúra és az oktatás a legjobb befektetés, csak azért olyan nehéz ezt elhinni, mert nem egyik napról a másikra hozza meg az eredményét.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!