Egy újrakezdés második állomása a 17. Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSzT). Az új vezetés tavalyi debütálása inkább kudarcokban bővelkedett, mint sikerekben, idén a biztonságra törekedtek, s visszanyúltak a korábbi években már bevált megoldásokhoz. Fesztiválhangulatról csupán a fesztivál helyszínein beszélhetünk, a színházban, néhány kultúrintézményben, s még a pécsi főutcán: a Király utcában, másutt a POSzT nyomát is alig lelni.


Sok szempontból változott a POSzT az elmúlt 17 évben. Egyrészt a szakma, hasonlóan a magyar társadalomhoz, végletesen megosztottá vált. Ugyanakkor jelen pillanatban éppen konszenzus látszik a magyar színházak legnagyobb fesztiválján – érzékeny, törékeny béke ez, de béke. Sorra mennek a nyilatkozatok mindkét oldalról.

Idén már Vidnyánszky Attila is elégedetten beszélt akár a helyi napilapnak is arról, hogy milyen remek a POSzT, s tényleg, lapzártáig senki nem vágott földhöz egyetlen széket sem, nem úgy, mint pár éve a Nemzeti Színház igazgatója tehetetlen dühében az őt ért kritikára.

A POSzT sohasem volt csak szakmai vagy csak közönségfesztivál. Az időpontja színházi szempontból helyes: június elején véget ér az évad, s bár egyidőben zajlik az Ünnepi Könyvhéttel, és az egyetemisták még vizsgáznak, a gimnazisták pedig érettségiznek, ahogy a turistaszezon sem indul még be igazán, de szinte ez az egyetlen időszak, amikor még nincsen más nagyobb nyári fesztivál, és a színházak is úgy-ahogy szabadok.


Egy újabb lépcsőfok

A POSzT-on mindig küzdöttek a fesztiválhangulatért, hogy még akárcsak sétálni is élmény legyen a városban. Jordán Tamás vezetése alatt volt, hogy az egész belvárost megpróbálták bejátszatni, színi főiskolások vizsgaelőadásaitól kezdve művészeti egyetemek projektjeire is jutott idő, pénz és figyelem. De az első POSzT óta eltelt évek alatt Pécs lakosságszáma közel 10 százalékkal csökkent. Ahogy csökkent a szálláshelyek száma is, így ha valós turistamágnesként hatna a fesztivál, nem lenne hol elszállásolni az érdeklődőket. A POSzT kisebb lett tehát, a napi tíz-egynéhány program bőven elég, a kezdeti óriási médiafigyelem már évek óta lanyhul.

Mert ez a POSzT nem az a POSzT, ami volt. 2000-ben annyira megtelt a város – színésszel, szakmával, médiával és közönséggel –, hogy ki lehetett volna tenni a táblát: POSzT miatt zárva. Nem kellett rohannia a színészeknek, több napra kaptak szállást, meg tudták nézni a kollégákat is. Az első pár mámoros POSzT idején jó időben nem lehetett leülni a belvárosi kocsmákban, teraszokon, éttermekben.

A belvárosi pláza hatására az amúgy kongó vidéki sétálóutca pár napra visszanyerte klasszikus értelmét, korzózni lehet hírességeket nézegetve. A POSzT-ot Koltai Tamás, az egykori híres kritikus olyan hévvel kritizálta, mintha a színészek csak nyaralni jártak volna oda, de MGP (Molnár Gál Péter – a szerk.) sem nagyon tette be a lábát Pécsre – bezzeg Eck Imre idejében, a Pécsi Balett legendás korszakában. De hol van már ez a két meghatározó kritikus?!

Ahogy a POSzT sem ugyanaz. Ahogy a honi közélet is évről évre elvesztette a maradék derűjét, úgy komorodott el a hangulat Pécsett is. A Magyar Színházi Társaság mellé tulajdonossá felzárkózott a Teátrumi Társaság, ráadásnak idén a díjazottak pénzjutalmat is kapnak a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) jóvoltából (250 ezer forint). Ez is a legitimálás egy újabb lépcsőfoka.

De milyen az a kompromisszum, milyenek azok a versenyszabályok, amelyek a fesztivál 17. évében leíródtak? Amelyek két olyan kimagasló előadást sem engednek az elitista versenyprogramba, mint Pintér Béla Titkainkja, vagy a Hajdu Szabolcs-féle Ernelláék Farkaséknál. Mert amíg e két előadás szakít a formaságokkal és a valóságról beszél, szorongásokról, kételyekről, vágyakról, addig, mondjuk, az egyik versenydarab a formáról szól, s ebben kevéssé zavarja a rendezőt az, hogy egy Dosztojevszkij- regényt állít színpadra.


Egy mai Don Quijote

Apropó, versenyelőadások. A korábbi POSzT-okon egy-egy előadást kétszer játszottak le a társulatok, idén már csak egyszer. Ezzel közönség és a szakma is lehetőséget veszít. Erősödik a tanult tehetetlenség fogalma: az „úgysem lehet jegyet kapni”. Magyar Attila, a POSzT élén álló közgazdász azt a véleményt képviselte, hogy nem anyagi okok, hanem egyeztetési nehézségek miatt döntöttek így. Szinte minden válogató panaszkodott már arról, hogy több jó előadást látott, semmint az beférhetne a versenyprogramba. Ezért idén – részben a válogatók javaslatait is figyelembe véve – több jelentős sikert láthatott a közönség a versenyprogramon kívül.

Az összkínálat erőteljes népszínházi színekkel 3500-ról 10 ezerre növelte a fizetős nézők számát. De azért ingyenes rendezvény is maradt bőven. Elcsíptem egy kocsmában a Harpagon zenekart – ír hárfa és egy gitár –, táncházat, Boban Markovicról lemaradtam, de a Nyílt Fórum fiatal drámaíróiból is alig láttam néhányat. Beszélgettem kicsit Dragomán Györggyel, egyedül állt a főtéren; láttam elsuhanni Szabó T. Annát egy programra; Grecsó Krisztiánnal is szót tudtunk váltani egy fellépése előtt…

Mindenki lefáradt a könyvhéten.

A Pécsi Nemzeti Színház épülete mellé dobogókat állíttattak a szervezők, közönségtalálkozókra, szakmai beszélgetésekre is rábukkanhattak az érdeklődők. Nagy-Kálózy Esztert éppúgy hallgathatjuk a reggelikészítésről magyarázni, ahogy Halász Juditot is, a POSzT idei védnökét, vagy a két válogatót: Árkosi Árpádot és Kovács Dezsőt. Szerencsére a szakmai beszélgetések visszatértek a belvárosba, Lévai Balázs élvezettel veti bele magát a dialógusokba.

Több koncert, előadás a Zsolnay Negyedbe került, így ott láttam Mucsi Zoltán címszereplésével a Don Quijotét. Az előadás – érdemei mellett (Mucsi, Parti Nóra és Scherer Péter alakítása) – azonban folytatódott a valóságban is: átvágni a Zsolnay Negyedből a belvárosba, laza 12 perces séta, meglehetőst vegyes szociokörnyéken. Egyszer csak szembejött velem egy mai Don Quijote, egy környékbeli italboltban (talán a Robi vagy Ilona borozóban lehetett) tett kimerítő látogatás után hazafelé igyekezvén részegen, egy szál nadrágra vetkőzve, járdaszélességben imbolyogva, kaszálva.

Néhány belvárosi romkocsmában is rendeztek beszélgetéseket, de a város leghangosabb része a Sétatér fesztivál. Több kis programjával – pécsi írók köteteinek bemutatói, kisebb-nagyobb koncertek – szórakozási alternatívát nyújtott. Ha valaki éjfél után hazafelé sétál, még jut neki az utolsó kapros-lila hagymás lángosból, közben a hársfák úgy illatoznak, hogy az egész belvárost belengi az édeskés illatuk. Időtlenül gyönyörű a pécsi székesegyház – a téren éjjel kettőig bőven kitart a nyüzsgés.

Még a hajléktalanok is álmosabbak másnap az utcán.


Józanodási folyamat

Minden ismétlődik. Helyzetek, szituációk, a nyomorúság, és maga a történelem… Ez egy dramaturgiai közhely, de fájdalmas tapasztalata is a POSzT-nak. Akár a Bagossy László rendezésében színre vitt Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdője az Örkény Színházból, amely a fasizálódó Ausztriát mutatja fel, s ijeszt meg a párhuzamokkal.

Egy fasizálódó közegben se a szerelemnek nincsen esélye, se a függetlenségnek vagy a boldogságnak.

Ugyanez a tematika jelenik meg még élesebben Hegedűs D. Géza Márai-estjében is. Márai Sándor Hallgatni akartam című írása felkavaró színházi élmény. Az Anschluss napjától Márai emigrációja napjáig tartó tízéves történelmi szakaszt vizsgálja. A mi történelmünket. Egyszerre történelem, egyszerre szigorú önvizsgálat. Márai ennek a korszaknak a sztárírója volt.

A kor jellegzetes típusait, fontos szereplőit is megidézi ebben a szövegben, és önmagával sem kíméletes, rámutat, hogy igen, én is részese voltam ennek a borzalomnak. Leírja azt a tízéves józanodási folyamatot, amit végigélt. Rámutat olyan momentumokra, amelyek mintha a mai világban megismétlődni látszanak. Ezért olyan fontos és erős. Megszólít mindenkit, aki találkozik vele.
Előadás után arra gondoltam, hogy ezt a Vígszínházban látható monológot kötelezően megtekintendővé kellene tenni érettségizőknek.
És politikusoknak.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!