Hazugság és háború

De Valerie Plame csak akkor vallotta be, hogy a CIA alkalmazottja és tömegpusztító fegyverek után kutat, amikor már biztosan tudta, hogy ez nem akármilyen szerelem. 1999 áprilisában összeházasodtak, 2000-ben ikreik születtek, és boldogan éltek Washington egyik jómódú kertvárosá ban. „Történetük” akkor kezdődött, amikor 2003-ban, néhány hónappal az Egyesült Államok iraki inváziója után, Wilson a New York Timesban a nyilvánosság elé tárta, hogy egy évvel korábban a CIA megbízásából Nigerben járt, és a híresztelésekkel ellentétben a nigeri kormány soha nem adott el urániumot az irakiaknak. Így az „iraki nukleáris fenyegetés” az amerikai kormányzat puszta kitalációja. Wilson írására válaszul, egy hét múlva Robert Novak konzervatív publicista a Washington Postban nyilvánosságra hozta, hogy a diplomata felesége, Valerie Plame, a CIA titkos ügynöke. Nem kellett hozzá sok, hogy kiderüljön, Novak magas szintről értesült erről és ugyanott vezették a tollát is. Hamarosan Magyarországon is bemutatják a Fair Game-et (Tisztességes játszma), melyben Joe Wilsont Sean Penn, Valerie Plame-et Naomi Watts alakítja. A Vasárnapi Híreknek készült alábbi interjú a Wilson– Plame házaspárral előbb a cannes-i világpremier után, most pedig az amerikai bemutató napján Los Angelesben folytatott beszélgetéseken alapul.

– Joe, mit szól az önökről készült filmhez? – Ez a film nem rólunk szól, hanem az amerikai kormányról. Két nappal a cikkem után Bush szóvivője bevallotta a New York Timesnak és a Washington Postnak, hogy az elnök beszédébe nem véletlenül került be az a 16 szó… Vagyis elismerte, hogy igaz, amit írtam. Amit utána a nyakunkba kaptunk… Nem utolsósorban az amerikai sajtó gyalázatos viselkedése miatt is. De végül a feleségem meg én húztuk hasznát, két bestsellerrel és ezzel a filmmel.

– Mi is volt az a 16 szó?

– A hazugság, melynek alapján megtámadtuk Irakot. Járom az országot és minden előadásomban megkérem a közönséget, tegye fel a kezét, aki tudja, ki adta az elnök szájába azt a 16 szót? Senki. És hányan tudják Valerie Plame nevét? Mindenki. Egyetlen újságíró se merte megkérdezni, ha igaz, amit leírtam a New York Timesban, milyen tények alapján döntött úgy az elnök, hogy háborúba viszi az országot? Jogunk lett volna tudni, de a sajtót jobban izgatta a Wilson–Plame-balhé, azt feszegették, hogy a feleségem nem is igazi titkos ügynök, csak egy ostoba szőke megdicsőült titkárnő, én meg egy nagyképű majom vagyok. Az amerikaiak pedig belezavarodtak, hogy ki is lopta el kinek a kabátját… Ez a film egy kicsit helyre teszi a dolgot.

– Valerie, mennyire volt nehéz függetlenítenie magát a politikai véleményétől, amikor a titkosszolgálatnak dolgozott, és mennyire változott meg a szemlélete azok után, hogy távozott a CIA-től?

– Aki az amerikai közszolgálatban dolgozik, az elvben se nem demokrata, se nem republikánus párti, hanem amerikai. Az embernek természetesen megvan a maga erkölcsi és politikai iránytűje, de ez a magánügye. A valóság azonban az, hogy a CIA és az egész amerikai közszolgálati szféra kétségbeejtően túlpolitizált. Voltak kollegáim és diplomaták, akik nem tudták megemészteni a kormány iraki demagógiáját és kiléptek. Ez azért nagyon szomorú, mert az ember egy demokráciában azt várná, hogy az elnök politikai elfogultság nélkül kezeli az asztalára kerülő jelentéseket és csak a tények alapján ítél. Sajnos, nem így történt, mert mint azóta megírták, az amerikai kormány a politikához szabta a hírszerzést és nem fordítva.

– Mit érzett azon a napon, amikor a Washington Postban felfedték a kilétét, és hogyan kezelte mindazt, ami ezután történt?

– Erre azt szoktam mondani, ha még egyszer valaki kiejti a száján, hogy a jóga a legjobb nyugtató, azt puszta kézzel megölöm. Az első napok, hetek, hónapok attól való félelemben teltek, hogy az al-Kaida célkeresztjébe kerültem, és súlyos veszélybe sodortam a családomat is. A hároméves ikreim életéről volt szó! Könyörögtem a CIA-nek, hogy adjanak mellénk biztonsági őrizetet, de költségvetési okokra hivatkozva lepöccintettek. Miközben másoknál még a bébiszittert is napi 24 órában kísérgették az őrök. Ezt nagyon rosszul éltem meg.

– Joe, térjünk vissza arra, amit a sajtó közállapotáról mondott. Valóban ilyen mélyrepülésben van az amerikai média?

– A tényfeltáró újságírás a Watergateet leleplező Bob Woodwarddal kezdődött és vele is ért véget. Egy másik kivételesen tisztességes és felkészült újságíró, Judy Woodruff mondta nekem, hogy nincs mit csodálkozni, a mai sajtó krémje Washington legjobb kerületében, hatalmas villákban él, és méregdrága magániskolába hurcolja a gyerekeit, tehát elemi érdeke, hogy ne veszélyeztesse, amit elért. A New York Times egyik riportere úgy fogalmazott, hogy a tényfeltárás a történészekre marad, mert a politikai újságírók többre becsülik a forrást, mint az igazságot.

– Valerie, azzal, hogy leleplezték, nemcsak az ön biztonsága került veszélybe, hanem az iraki tudósoké is, akikkel kapcsolatba került. Mit tud róluk?

– Van, akiről tudok, van, akiről nem. A CIA készített egy jelentést, amit már nem osztottak meg velem, így csak igen rossz sejtéseim lehetnek, hogy mekkora gátszakadást okozhatott a leleplezésem.

–Sohasem beszélt arról, hogyan került a CIA-hez.

– Ami 2002 előtt történt velem, arról nem beszélhetek, így azt sem mesélhetem el, hogy kerültem a CIA kötelékébe. Tiszteletben tartom, hogy egy életre szigorú titoktartás kötelez. Ezért vagyok ambivalens a mostanában kiszivárogtatott WikiLeaks információkkal kapcsolatban is. Mint az én esetemben is kiderült, emberek sorsa függött attól, hogy megbízhattak bennem, és ez nem játék. A könyvemben sem mondok el mindent, és a tízéves kisfiam is hiába nyaggat, hogy anyu, mi volt az álneved. De az biztos, befolyásolt a pályámon, hogy a közszolgálat nálunk családi hagyomány. Apám a légierőnél szolgált a második világháborúban, a bátyám megsebesült Vietnamban, anyám pedig állami iskolában tanított. Kaptam egy állásajánlatot, ugrottam rá, mert izgalmasnak tűnt, lelkesített, hogy az országot szolgálom, és mint kiderült, elég jól beváltam. Nem védem a CIA-t, de hiszek benne, hogy szükség van rá.

– Ma Santa Fében élnek és üzleti vállalkozásokkal foglalkoznak. Joe, ez azt jelenti, hogy megrendült az ön hite a politikában és a kormányban?

– Mark Twaint idézem, aki azt mondta, szeresd az országodat, de csak akkor bízz a kormányban, ha megérdemli. Irak ügyében cserbenhagytuk magunkat és cserbenhagytak minket, a kongresszus, a sajtó. Sokakkal együtt hiába ágáltunk a 2003-as háború ellen. Úgy vélem, minden kormány elszámoltatható, de azért nem árt idézni Benjamin Franklin 1787-ben Philadelphiában elhangzott szavait. Amikor kilépett a Függetlenség Csarnokából, ahol megfogalmazták az alkotmányt, ezt mondta: köztársaságot hoztunk létre, csak az a kérdés, sikerül-e megőriznünk.

Hollywood, 2010. november

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!