Nehezen védhető, miért adta a nagytekintélyű cannes-i zsűri Sofia Coppolának az idei legjobb rendezés díját, mert a Csábítás bár tetszetős kézimunka, akár egy aprólékosan hímzett falvédő, a dramaturgiája olyan, mint a túlfújt lufi, amiből végül csak nyöszörgő szellentés jön ki.
Fárasztó, milyen vontatottan, szőrszálhasogatóan építkezik, miközben mi már pontosan tudjuk, hová tart, akkor is, ha nem ismerjük az eredeti Thomas P. Cullinan-regényt (vagy az 1971-es filmváltozatát, Clint Eastwooddal a főszerepben), sem az amerikai polgárháborús idők másik déli alapművét, az Elfújta a szelet. Folynak a harcok, a konföderáció még nyerésre áll, mikor egy déli bentlakásos lányiskola tanulói sebesült északi (jenki) katonát találnak az erdőben, majd jó keresztényi kötelezettségükként ápolni és rejtegetni kezdik a sármos ellenséget (Colin Farrell).
A kisasszonyok és két tanítónőjük (Nicole Kidman és Kirsten Dunst) mosdatják, etetik, (le) itatják, és alig leplezetten flörtölnek vele, komikusan túllicitálva egymást. Hisz’ a végtelenített zeneórák, hímzőkörök, áhítatok meg a délvidék mocsaras-párás fülledtsége után végre férfi van a háznál, akinek tüzes ír vér csörgedez duzzadó izmaiban és a ragadozó kiéhezettsége csillog érzéki, fekete szemében. Mondanánk, hogy nem telik bele sok idő, míg a nők összekapnak rajta, az egyik gyereklány (Elle Fanning) csábító offenzívája után, de valójában túlságosan sokat kell erre várnunk.
A dráma kifejlete és következményei pedig nagyon is kiszámíthatók, hirtelenek, elnagyoltak.
Legalább erős női alakításokat láthatunk (különösen Kidmantől), a felszínességük mögött izgalmasan árnyalt karakterekkel, az úrinői és a keresztényi képmutatást leleplező, finom iróniával átszőtt párbeszédekkel, viruló rózsakerttel és andalító nyári kabócazümmögéssel rámázva.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!