Ínycsiklandás – bivallyal, céklával

Fábián Anita – Pritz Péter: Gastrock



Rock ’n’ rollra márpedig remekül lehet főzni, csak a megfelelő ételeket kell hozzá eltalálni. Fábián Anita csúcsgasztronómiai szakértő és Pritz Péter zenei újságíró, dj, műfordító első közös szakácskönyvének bravúrja, hogy pompásan ki van találva az a 30 étel, melyeket a legendás előadók egy-egy kedvenc lemezére el lehet készíteni. Olykor az ikonikus személyiségek és zenéjük ízei inspirálták ezeket, mint a Rammstein Liebe Ist Für Alle Da albumjára komponált, a legrosszabb német ételként aposztrofált (és valóban, darált húsosszardellás zsemlegolyókból készülő) königsbergi gombócok, melyhez gyertyát is illikgyújtani, de csak hogy a forró viaszt vacsora után partnerünkön végigcsorgathassuk.

Máskor a humoros és/vagy hajmeresztő életrajzi anekdoták ihlették ezeket, mint az egykor kutyakaján tengődő Iggy Popot megidéző Keleti DOGragu rizstésztával, vagy a Sex Pistols-os Johnny Rotten gyermekkorát végigkísérő külvárosi káposztaleves. A rocksztárság másik véglete, a féktelen dorbézolás és dőzsölés is megjelenik a Zsigmond Gábor vagány ételfotóin túl László Márk grafikáival is illusztrált oldalakon: a Guns n’ Roses Appetite for Destruction albumára „pusztítóan ínycsiklandó” vodkás spagettit készíthetünk, a Paradise Cityre párolva a hagymát és a Sweet Child O’Mine-ra érzelmesen loccsantva a szeszt a szószba. A legeredetibb kreáció a fehér és fekete kultúrák, zsidóság és buddhizmus közt is hidat építő Beastie Boysra összemixelt zsidó-tibeti bivaly gyömbéres maceszleves, amit az Ill Communication albumra időzített főzés közben ízlés szerint végigmeditálhatunk vagy -pogózhatunk, szórakoztató rocklegendáriummal gazdagon tálalva.

(BOOOK, 2016. 199 o.)
B. O.



Faragó József: Pálinkatúra



Na, tippeljenek, miért tiltották be a 20 literes kuktát? Nem, nem azért, mert a gigászi gyorsfőző fazék szelepe gyér volt, így konyhák százait romosította „robbanása”. És nem, a válasznak általában semmi köze a biztonsághoz vagy az étkekhez. Az óriáskukta azért „pusztult ki”, mert lakások tízezreiben főztek benne pálinkát – panelben és vidéki udvarházban egyaránt. Régi virtusa ez a magyarnak: már a 16. században több mint 100 ezer pálinkapárló kunyhó pettyezte az országot. Igaz, jóval terebélyesebb volt e haza, ám így is kész csoda, miképp jutott gyümölcs vagy lekvár a honpolgári gyomrokba. Pontosabban nem is akkora csoda.

A helyzet ugyanis úgy áll, hogy Magyarország simán lehetett volna vodkabirodalom, mint Oroszország, vagy whiskeynagyhatalom, mint Skócia. Az ok: a pálinkát alapvetően gabonából főzte a nemzet, ínségesebb búza- vagy rozstermés idején burgonyából – példának okáért a reformkorban kolompérpálinkából fogyott a legtöbb. A gyümölcs iránti szenvedély csak a 19. század második felében kapott lábra, először a szilva lett a favorit, aztán az 1930-as évekre felzárkózott a többi gyümölcs. Ma szinte mindenből készül cefre (megdöbbentő módon még sörből is). És a történelmi borvidékek mellé lassanként felzárkóznak a pálinkavidékek is – példának okáért a gönci barack termőterületén (BAZ megye) válóok, ha valaki lekvárt főz az apró, lédús gyümölcsből.

Akit érdekel ez a párlatgőzös világ, bátran „tántorogja” végig Magyarország legjobb főzdéit Faragó Józseffel (ha nem is személyével, de könyvével), kortyoljon cseresznyét, törkölyt vagy éppen céklát, és ha már nagyon görbülnek a sorok (márpedig fognak), váltson csendes, alig negyvenfokos asszonypálinkára.

(Alinea, 2016. 197 o.)
N. B. GY.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!