Istentelenül is Istennel

Érzelmekről, főleg, ha mélyek és felkavaróak, nem lehet beszélni. Minél hevesebbek és sötétebbek, annál kevésbé vagyunk képesek szavakban kifejezni őket. Mert a lélek fájdalmára – mondja Freud – nincsenek szavak. Többek között ezért sem vezetett naplót – azon a bizonyos március 22-i éjjelen, 1938-ban, is csak annyit jegyzett fel a noteszébe, hogy „Anna a Gestapónál”.

Itt, pontosabban néhány perccel korábban kapcsolódik be a történetbe Éric-Émmanuel Schmitt kortárs francia-belga író drámája, hogy aztán egy közel másfél órás diskurzust bontakoztasson ki Isten létezésének, illetve nemlétezésének paradoxonjairól.

Nem könnyű műfaj. Egyetlen ember, jelen esetben Freud belső vívódásai, az ateizmus és a deizmus pengeélén egyensúlyozó teoretikus tánca szempillantás alatt válhat(na) öncélú elmélkedéssé, ha az öreg Sigmundot alakító Fodor Tamás nem volna annyira, de annyira zsigerileg szuggesztív. Félreértés ne essék, nem monodrámáról van szó. Itt, kérem, egy négyszereplős szituáció adja a keretet. Ebben a keretben teremt Schmitt többször nekiinduló dialógushelyzeteket.

Freud és a lakásában Anna elhurcolása után a semmiből felbukkanó, magát Istennek mondó figura (talán bolond?) párbeszédéből fakad „bonyodalom”. Persze csak a lelkekben. Annak ellenére, hogy az Anna Freudot alakító Sztarenki Dóra makulátlanul alakít, sem rá, sem pedig az időnként fenyegetőleg felbukkanó Gestapo-tisztre nincs igazán szüksége a darabnak a kikerekedéshez. Rá azért sem, mert amikor Varga Ádám színre lép, erőteljesen zökken a produkció, és bekúszik pici a színjátszó szakkörök modorosságából.

Ami, vagy inkább aki igazán élvezetet nyújt, az Fodor Tamás. Ha igazán őszinték akarunk lenni, tökéletesen mindegy, hogy Freudot játszik vagy csak valakit, egy akármilyen élete végén járó öregembert, aki jelen esetben épp a 20. század egyik legmarkánsabb pszichoterapeutája.

Persze érdekes a kerettörténet is. Ahogy a már nagybeteg Freud nem akar mozdulni bécsi otthonából – még akkor sem, amikor a náci Németország bekebelezi Ausztriát. Nyolcvankét éves, törékeny, és már legalább harmincszor operálták állkapocsrákja miatt. „Ha elmennék a hazámból – mondja –, az olyan lenne, mintha dezertálnék.” Ám amikor a lányát a Gestapo zaklatni kezdi, belátja: menniük kell. Londonba. Díványostul. Bordó mintás ágytakaróstul.

Érdekes ez is, a sztori, ám Schmitt darabjában az életesemények csak kis színesként villannak fel. Kvázi magyarázatként a lényegre: a lélek harcára Istennel. Vagy valakivel, aki Istennek sejteti magát. Csak hát annyira emberfizimiskájú. És különben is, egy megrögzött ateista semmilyen körülmények között ne képzelegjen Istenről! A Császi Ádám rendezte darab igazi veleje az az ív, ahogyan Freud a totális istentagadásból eljut a deizmus magára hagyott emberéhez, és ahhoz a sokak által és sokat csócsált kérdéshez, hogy ha mégis létezik, mármint Isten, akkor hogy engedheti, hogy az emberiségen úrrá legyen a gonosz? Miért állítja az embert olyan erkölcsi dilemmák elé, amelyek elvehetik tőle a jóba vetett hitet? Éric-Emmanuel Schmitt drámája sokak szerint kísérlet arra, hogy a gonosz jelenléte ellenére igazolja a teremtő létezését – Fodor Tamás sokat tett hozzá, hogy elhiggyük, legalább kételkedni érdemes.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!