IV. Madách Nemzetközi Színházi
Találkozó (MITEM), Nemzeti Színház,
április 12–30.
Egy fesztivál majd’ mindig tükrözi a házigazda ízlését és kapcsolatrendszerét.
Idén nem jöttünk ki rosszul ebből a felállásból, mert igen erősre kerekedett a MITEM programja a Nemzeti Színházban. Egyéni formanyelvvel bíró, sajátos világot teremtő rendezők formabontó előadásait láthattuk.
Maga Vidnyánszky Attila egy öt és fél órás, nagyszerű szentpétervári vendégrendezéssel, a Bűn és bűnhődéssel mutatkozott a nemzetközi szemlén.
Felettébb izgalmas, adekvát adaptáció született Anna Pettersson rendezőnő jóvoltából is. A stockholmiak Hedda Gablere még inkább eltávolította Heddát a férfiak világától: míg azok filmfelvételről szólnak hozzá, norvégül, addig Electra Hallman a vászon előttről próbál kommunikálni velük saját nyelvén. A valódi találkozás kizárt. Kevésbé sikeres konstrukciónak bizonyult Eirik Stub? rendező koncertszínháza.
Bár elképesztő hangú tehetséges színészek vonultak fel a norvégok Amerikai Elektra-adaptációjában, koncert és színház leginkább párhuzamosan működött csupán, és ritkán ért össze. A forma itt kevéssé szolgálta a darabot. Unikális előadás volt a nemzetközi hírű lett rendező Alvis Hermanis és társulatának munkája, a Fekete tej is.
A vidéki életmódnak emléket állító darabban a szereplők maguk a tehenek voltak. Moszkvából a társulattá szerveződő Rizsakov-osztály érkezett a Fróval. Az üdítően játékos előadás eredeti módon és érzékletesen idézte meg a szerelmes kínzó hiányát. A háttérben pedig még Sztálin képe is ott figyelt.
Legmeghatározóbb élmény azonban sokunk számára minden bizonnyal Silviu Purcărete grandiózus Faust-víziója volt. A kétórás, száznyolcvan szereplőt felvonultató előadás helyszínéül az Eiffelcsarnok gyárépülete szolgált.
Nehéz leírni, mikor a szférák összeérnek a színen, és Bosch-képek elevenednek meg az orrunk előtt. Jómagam beleborzongtam, mikor szétnyílt a színpad, és malacfejű emberek a hátsó színfalak mögé tereltek bennünket, ahol egy kaotikus, pokolbéli Walpurgis- éj résztvevői lettünk, és ízelítőt kaptunk a pokol előcsarnokából.
Mindeközben e világ fura figurái közénk vegyültek, és láttuk, Faust miként ábrándul ki Mefisztójából Margit kárhozatától szenvedve.
Az atmoszférateremtés nagymestere azzal a gesztussal, hogy beemelt minket a történetbe, ráadásul épp a pokolbélibe, zsigerivé tette az élményt. Hogy annál nagyobb legyen a katarzis a mindent megszabadító és megtisztító ég győzelme után. Még Mefisztó is belesápadt a jó iránti vágyakozásába.
A kórus éteri hangjai kezdetektől elkísértek: hol a nézőtér alól, hol közvetlen mellőlünk szólaltak meg. Látványos díszlet (Helmut Stürmer) és két igen szuggesztív színészi alakítás, Ofelia Popiié (Mefisztó) és Bács Miklósé (Faust) tette teljessé az előadást.
Egy szó mint száz, aki ott volt, meglegyinthette a szférák szele. Nem csoda, hogy a színházi élet fontos mérföldköve lett a szebeni előadás, és nálunk is hosszú percekig állva, tombolva tapsolt a hálás közönség.
Purcărete poklának földi mása volt Bartis Atilla Nyugalom című regénye Radu Afrim színrevitelében. A marosvásárhelyi, számos szakmai díjat nyert előadás egy szó szerint kettéhasadt otthont mutat, olyan családtagokkal, akik feladatuknak tekintik (mintegy valamiféle vezeklésképpen) megundorodni önmaguktól.
Tesznek róla, hogy pokol legyen saját és a körülöttük lévők élete, ha már egyszer valaki (férj, anya) megadta hozzá a kezdő lépést. A szinte naturalistán realista játékstílus és díszlet emlékezetesen keveredett a bizarr szürrealitással.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!