A diktatúra kiszolgálójává válhat-e a művész, ha az alkotómunkáját helyezi előtérbe, s nem tiltakozik a rezsim ellen? – a Szembesítés című dráma, amely a világhírű német karmester, Wilhelm Furtwängler alakja köré épül a náci Németországban, többek között ezt a kérdést járja körül. Ronald Harwood sikerdarabját Szántó Erika rendezésében, a Karinthy Színház tűzte műsorára, Szilágyi Tiborral, Balázsovits Lajossal, Papp Zoltánnal és Györgyi Annával a főbb szerepekben. Az amerikai kihallgatótisztet játszó Szilágyi Tibor színművészt a politika és művészet viszonyáról is kérdeztük.
– Nem először találkozik a művel…
– A színdarabból Szabó István készített mozifilmet ugyancsak Szembesítés címen, 2001-ben. Az őrnagy szerepében Harvey Keitel látható, akinek én voltam a magyar hangja. Nemrég rábukkantam arra a levélre, amit a rendező akkor, 16 éve írt nekem. Remek érzés és megható volt újraolvasni gratuláló sorait. És nagy meglepetés, hogy most, ennyi év után ismét „megtalált” ez a mű és benne pont ez a szerep.
– Hogyan készült rá? Újranézte esetleg a filmet?
– Nem néztem meg, inkább a rendezőre, a szerepemre és a színésztársaimra figyeltem. Steve Arnoldot alakítom, aki egy biztosítási ügynök, majd részt vesz a partraszállásban, és őrnagy lesz. Egy tisztességes, átlagos amerikai a maga 1500-2000 kifejezést használó szókészletével, akitől igen távol áll mindenféle művészet. Ő hallgatja ki Wilhelm Furtwänglert, a világhírű karmestert, nem törődve a művészi értékekkel. Ugyanis számára, aki a náciknak muzsikál, az bűnös, kollaboráns, akit Hitler és Goebbels a kedvencének tart, az maga is náci. Ebből a szemszögből ítéli meg a „zene mágusát” is, akinek persze teljesen más a felfogása és más dimenzióban éli az életét.
– Lát közös pontokat a darabbeli helyzet és az éppen zajló valós események között?
– Nincs ilyen áthallás, bármilyen párhuzam erőltetett lenne. A Szembesítés a művészet és a politika viszonyáról szól – általában. Arról, hogy hogyan sikerül embernek és tisztességesnek maradni egy őrült, teljesen kifordult világban. Hogy egy világhírű művész mennyire kötelezheti el magát a politikának vagy az aktuális hatalomnak, ezt boncolgatja a dráma. Mindez a náci Németországban, az 1936-es olimpia idején, majd az 1946-os számonkérés és a kihallgatás során egy karmester és a kihallgatójának története kapcsán vetődik fel. A darabbeli segítőm, a fiatal hadnagy mondja, hogy a diktatúrák tudják maguk mellé állítani a nagy művészeket. Egyáltalán nem tartok attól, hogy ilyen vagy ehhez hasonló helyzet előfordulhat nálunk.
– „A politikai vita számomra kellemetlen. Nem vagyok politikus, de képviselem a német zenét, amely az egész emberiségé”, mondja Furtwängler a darabban. Ön hogyan vélekedik a saját hivatása és a politikai véleménynyilvánítás viszonyáról?
– Tisztelem mindenki politikai véleményét, amíg az nem szélsőséges. Nyilván nekem is megvan a véleményem, legyen az egy olimpiai kérdés vagy bármi egyéb. Azt nem tapasztalom, hogy a szakmánkban létező probléma lenne, hogy kinek mi a politikai meggyőződése. Szerencsére nem ilyen vonalak mentén ítéljük meg egymást. Ha van egy ilyen képzet rólunk, színészekről, az szerintem téves, biztos, hogy nem ez a jellemző. Úgy vélem és úgy is érzékelem, hogy a szakmaiság számít: egyszerűen jónak kell lenni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!