A Vészhelyzet olümposzi magasságba tette a lécet az amúgy is közkedvelt kórházi szappanoperák mezőnyében. Hosszú évek óta nem akadt igazi kihívója a briliánsan megírt, izgalmasan és tempósan fényképezett, mesterien eljátszott sorozatnak.
A Mercy angyalai sem ugrotta meg a lécet, holott alapanyaguk sokban egyezik. Egy kórházban gyakran akad dráma, hiszen az élet cérnaszálon kapaszkodik, és a feszültséget fokozandó mindig ki lehet nyírni, vagy minimum kómába taszítani egy beteget. A Mercy kórházban azonban mintha a forgatókönyvíróknak (akik átlag 3 részenként adták egymásnak a kilincset) ez lenne az egyetlen módszere arra, hogy kicsit felpörgessék az eseményeket. És akkor már rögtön all int játszanak: bomba robban egy tömött buszon. Ehhez képest látszólag semmivel sem drámaibb a helyzet, mint egy közepesen súlyos influenzajárvány idején. A másik ütőkártya az orvosok és nővérek magánéleti problémáinak boncolgatása, különös tekintettel félrelépéseikre és a zűrös múltbeli ügyeikre. Ám a színészek hiába is igyekeznek, ha olyan bugyuta szöveget kapnak, mint az „ott hagytad egy részed Irakban.” A Vészhelyzetben csodáltuk azt is, szakmailag mennyire ott van a sorozat, már amennyire ezt egy laikus fel tudja mérni. Valóban több orvos szakértőt is foglalkoztattak, hogy minél hitelesebbek legyenek az esetek és a szövegek. A Mercy angyalain inkább kínjában vihog az ember az olyan életszerűtlen mondatokon, hogy a doki azt mondja a kritikus betegnek: „megpróbálom megműteni a léped, de ha nem megy, akkor kiveszem, oké?” A „két egység nulla negatívot és egy tracheotómiás tálcát, intubálni fogunk!” felkiáltás legalább mindenkinek ismerős... Hiányzik a pörgés is, az állandóan mozgásban lévő kamera, a folyosókon kishangyaként rohangáló dokik és nővérek után, miközben állandóan beleütköztünk valakibe. Még ha ez a valóságban sosincs így, mifelénk például jó előre kiásott elefántcsapdával kell fogni az orvost, vagy gyakran órákat várni rá. A Mercy már jobban hasonlít a magyar körülményekre. Többnyire békés képsorokat kapunk a váróból, a folyosóról, vagy az orvosi öltözőből. Csupán akkor mozdul meg a kamera, ha a színészek egymásnak esnek, ami időnként megesik, csak hogy érezzük, mekkora a feszkó egy ilyen helyen. No és lehet röhögni az olyan bon mot-kon, mint hogy „csak le ne csússzunk az aranyórájáról!” Ami azt jelenti, beavatkozás nélkül egy órán belül meghal a beteg, nem pedig hogy kié lesz a szajré, ha nem sikerül a műtét. A színészek legalább ügyesek, akad több ismerős is, James Tupper, akit Anne Heche csábított el A férfi fán teremben, vagy a legvagányabb nővérke szerepében A pletykafészekben feltűnt Michelle Trachtenberg. A főhősnővérre, Taylor Schillingre sem lehet panasz, bár furcsa, hogy legalább negyvenévesnek gondolnánk az Irakot megjárt veterán nővér szerepében, miközben van vagy 26. (No igen, Irak ma az új Vietnam, de a világpolitika valahogy mindig beszűrődik a misszionárius természetű orvosok életébe, a Vészhelyzetben is Dr. Kovač a balkáni háborút, Carter doki pedig Darfurt járta meg.) Talán csak sokat öregített rajta a poszttraumás stressz.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
