Mengele jobbkeze a Pesti Színház Az álomkommandó című előadásában, a múlt árnyaival küzdő író a Rózsavölgyi Szalon kétszereplős játékában, a Távolsági szerelemben. Lukács Sándor több mint negyvenéves színészi pályáján nem volt arra példa, hogy pár nap eltéréssel két bemutatója legyen.
– A nyolcvanas évek végén már játszott Az álomkommandóban, Sík Ferenc rendezésében. Az azóta eltelt idő mit tett hozzá Sütő András művének az időszerűségéhez?
– Gyulán volt a hazai ősbemutató Ceauşescu regnáló rendszerétől pár kilométerre, ami külön pikantériát adott ennek a színház a színházban szerkezetű darabnak. Az álomkommandó örökérvényű mű. A mindenfajta elnyomás, az intolerancia mondhatni soha nem megy ki a divatból.
– Milyen karakter Dr. Adler, akit a mostani előadásban alakít?
– A korábbi előadásban az egyik főszerepet, Dr. M-et, a halál orvosát alakítottam, ami lényegében egy Mengele-parafrázis. Dr. Adler ugyanolyan szenvedő rab, mint akiket boncol. Pontosan tudja, hogy idővel rá is ez a sors vár. Nem kerülhet ki élve onnan. A darab egyik legszimpatikusabb figurája, mert a lehetőségein belül megpróbál segíteni ebben az embertelen helyzetben.
– Miben érzi kihívásnak a kétszereplős Távolsági szerelmet?
– Kiváló, tehetséges színésznőnek tartom partneremet, Tóth Ildikót. Eddig távolról tiszteltük, szerettük egymást. Először játszunk együtt, és rögtön egy ilyen nehéz darabban kerültünk össze. Az első részben csak telefonon érintkezünk. Nagyon izgalmas, ahogy a játék folyamán a néző számára is hihetővé válik, hogy megszűnik a távolság a két ember között.
– Két sebzett ember egymásra találásában óhatatlanul többet kell megmutatnia magából, a saját lelki intimitásából a Rózsavölgyi Szalon picinyke színpadán.
– Kifejezetten filmes játékmódot igényel. A nagyszínpadon is kijön minden stikli, hazugság, de itt aztán százszorosan. Nem játszani, hanem élni kell a szerepet. Fiatalon még minél több gesztussal, energiával, mozgással próbálkozik az ember, ám ahogy halad előre a korral, rájön, hogy minél egyszerűbben, sallangmentesebben érdemes csinálni.
– Filmeken, tévéjátékokon keresztül évtizedekig igazi sztár volt. Vajon mostanában miért nem hívják filmezni?
– A hetvenes, nyolcvanas években rengeteg tévéfilmet csináltam, mozifilmet kevesebbet ugyan, de olyan rendezőkkel dolgoztam, mint Fábri Zoltán, Gyöngyössy Imre, Szász Péter. Távolról sem hasonlítanám magam Robert De Niróhoz vagy Jack Nicholsonhoz, akik nagyszerű művészek, de ők a korral nem álltak le, sőt többet forgattak. Úgy veszem észre, hogy a fiatalabb filmesek mellőzik az én generációmat. Holott nagyon sokat tudunk az előző rendszerről, a szocializmus előtti génjeinkben benne vannak még a második világháborús szüleink. Játszom eleget színházban, de a film hiányzik.
– Negyven éve tagja a Vígszínháznak. Bizonyára voltak időszakok, amikor elbizonytalanodott, hogy megéri-e a hosszú hűség.
– Annak idején még Várkonyi Zoltán vezette be, hogy az ország legprogreszszívabb rendezőit hívta a Vígszínházba rendezni. Hála istennek ezt a hagyományt továbbvitte Horvai István, Marton László és jelenleg Eszenyi Enikő. Fiatal színész koromban már dolgozhattam Ruszt Józseffel, Sík Ferenccel, Szinetár Miklóssal, Jurij Ljubimovval, Harag Györggyel, Babarczy Lászlóval anélkül, hogy kimozdultam volna a Vígszínházból, szóval megérte.
– Jelenleg milyen a társulat hangulata az igazgatói pályáztatás körüli kultúrpolitikai huzavonában?
– A Vígszínházon belül nem érződik a kettéosztottság. Én mindig távol tartottam magam az ideológiai küzdelmektől. Utálom a vérre menő harcokat, a kettészakítottságot, ami az országot jellemzi, és ami sajnos a mi szakmánkba is betüremkedett. Mindez nem jelenti azt, hogy nincsenek gyilkos hangulataim, különben nem lennék színész.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
