Kirándulás a bulvárba

 

– Mivel magyarázza a régi filmslágerek színpadi feldolgozásának a divatját?

– Valóban van egy ilyen tendencia, és őszintén szólva sokszor én is gondolkodom hasonlókban. Brecht, Ibsen, Strindberg darabjai az utolsók, amik számomra még érvényesek. Szükség van új és új témákra. Ahogy én látom, Orlai Tibor profilja az, hogy tehetségesnek tartott színészeknek ad igazán nagy szerepeket. És ehhez olyan filmeket vagy darabokat keres, amikben nagy színészek magas színvonalon már megmutatták magukat ma is működő történetekben.

– Hogyan esett a választás a Római vakációra, ami nemzedékek emblematikus romantikus komédiája?

– Tibor már korábban felkért, hogy dolgozzunk együtt. Ennél is régibb vágya volt, hogy Fekete Ernőnek szerepet találjon. Sokféle darabot olvastunk, szinte az utolsó pillanatban futott be a Római vakáció. Nagyon szeretem a filmet, az ilyen típusú meséket. Amikor azon gondolkodom, hogy miért fontosak számunkra az ennyire híres klasszikus amerikai filmek, mindig arra jövök rá, hogy valami lényegit ragadnak meg. A szerelem, a boldogság esszenciáját, két ember találkozásának a legmagasabb minőségét, amiről azt érezzük, hogy itt a földön nem létezik. Valamire rezonálnak az emberi lélekben ezek a történetek.

– A film három adu ásza: Audrey Hepburn, Gregory Peck és Róma. A színpadi változat különlegességének szánták a két remek színészen túl az idézőjelbe tételt, mintha egy film forgatásán lennénk?

– Mindenkinek van valamilyen élménye a filmről. Beleégett a kollektív tudatba ugyanúgy, mint mondjuk Marilyn Monroe. Róma, a rengeteg helyszín megjelenítése lehetetlennek tűnt. Ennek a kiváltására találtam ki, továbbá a remake-re reagálásként a filmforgatást, ami egy gesztus, tiszteletadás a saját szakmám felé. Az illúzióteremtés csodája felé, ami mindig nagyon vonzott ebben a pályában. A kerettörténetünk szerint színészek próbálnak a filmstúdióban forgatás előtt az ötvenes években, és mindent az ott található tárgyakkal játszanak el. Az Ének az esőben című filmben több ilyen jelenetet látunk, hogy bemennek egy stúdióba, hirtelen felkapcsolódik a szélgép, megszólal a zene, és a néző rögtön elhiszi, hogy az álomgyárban van.

– Vakációnak tekinti a kirándulást az ország első művész színházából, a Katonából a minőségi bulvárszínház felé?

– Inkább azt tartom fontosnak, hogy soha semmit nem csinálok pénzért, karrierért, csak azért, hogy sikeres legyek. Színészként is izgatnak a különféle stílusok, nem szeretnék, mondjuk, csak Zsótér-előadásban játszani, miközben nagyon jó lenne újra vele dolgozni. Rendezőként pedig nagy örömet okoz, hogy színészeknek adhatok lehetőséget. És ha én nem is játszhatnám el Anna hercegnő szerepét, mert nem osztanák rám, picit mégis benne vagyok azáltal, hogy részt veszek az elkészítésében. Művészettel foglalkozó embernek kötelessége magáról beszélnie, azokról a dolgokról, amik foglalkoztatják.

– A Római vakációban mi ez a személyes közölnivaló?

– Fontos, hogy tudjak arról beszélni, milyen kiszabadulni a hétköznapokból, spontánul létezni egy napig, vagy milyen fontos lenne, hogy bátran merjünk élni, ne rettegjünk a következményeitől annak, amit csinálunk.

– Lassan tíz éve rendez, az első darabot Egressy Zoltán írta önnek, és ő volt, akinek a legnagyobb színpadi sikerét, a Portugál Masniját is köszönheti. Egyszeri alkalomnak indult?

– Azt már az első rendezésemnél, a Fafeye, a tenger észnél rögtön tudtam, hogy élvezem ezt a fajta munkát, örömet okozott az intenzitás, amit igényel. Éreztem, hogy az egyéniségemnek, meg a teherbírásomnak szüksége van az ilyen jellegű terhelésre.

– A színésztársai is így látták?

– Korábban elviselhetetlen ember voltam, aki mindenbe beleszólt, mindenről elmondta a véleményét, közben meg nem voltam elég jó színész. Valami ilyesmit gondolhattak rólam.

– Amióta másokat instruál, színészileg elmélyültebb?

– Nyilván nemcsak a rendezés miatt, hanem azért is, mert öregszem. És a korral az ember egyre jobb színész lesz. Jót tett a színészetemnek, hogy már nem a színészi munka volt az egyetlen tér, ahol bizonyítanom kellett. Érdekes módon ahhoz, hogy ne agyaljak annyit, hogy az érzelmeim szabadabban áramoljanak pont az kellett, hogy egy kicsit kevésbé legyen fontos a színészet.

– Mikortól érezte belülről is, hogy rendezővé érett?

– Minden rendezői munkám fontos volt, az Én egy szemüveges kisfiú vagyok, a Bikinivonal, Az öldöklő angyal, vagy az Ibusár az Örkény Színházban. Gáspár Anna, a Manna Kulturális Egyesület vezetője segített pályázni, sikereim voltak, mégsem tudtam áttörni, betörni a profi világba. Onnantól érzem magam rendezőnek, amikor felkértek a Sweet Cherityre a Pesti Magyar Színházban. Előtte pedig Tengely Gábor beleírt az országos bábszínházi pályázatába, és meghívtak a Vaskakas Bábszínházhoz. A saját utamat járom, még akkor is, ha felkérnek konkrét darabokra. Azt hallom vissza, hogy a színészek és a munkatársak szeretnek velem dolgozni. Belőlem a színészek csináltak rendezőt.

– Milyen perspektívát lát a szakmán belül idehaza? Számos tehetséges alkotó van, ugyanakkor a függetlenek helyzete kilátástalan. Megvonják a támogatásokat, visszatartanak megszavazott pénzösszegeket.

– A legborzalmasabb színészek és rendezők közé tartozom. Olyan vagyok, mint a strucc. Igyekszem azzal foglalkozni, amit aznap csinálok. Nem akarom magamat nyomasztani. Hosszú távon azt érzem, hogy színház mindig lesz. Mindennapi értelemben viszont félek, halálfélelmem van, amikor azt hallom, nincs annyi néző, amennyi kellene. Ma már egy nagyon jó előadás esetén is van, hogy huszonöt előadás után elfogynak a nézők. Rendkívül nagy a vizuális és egyéb kulturális kínálat Budapesten is. A globalizációval párhuzamosan emberközpontúbb, intimebb lett a színház. A színész már nem olyan szent, csak egy az emberek közül, aki beszél valamiről, ami kis közösségeket érint. De szerintem annak mindig nagy ereje lesz, hogy emberek előtt valamit játszanak.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!