Kócos színházat szeretek

 – Amikor öt évvel ezelőtt meghosszabbították igazgatói mandátumát, azt mondta, hogy a ciklus lejártakor már nem pályázik. – Hosszú ideig bizonytalan voltam, meg akarom-e pályázni a következő ciklust. Tavaly novemberben döntöttem úgy, hogy mégis nekiindulok. Belenéztem a tükörbe, megkérdeztem önmagamat, a barátaimat, a feleségemet, a munkatársaimat. – Ők nyilván azt akarták, hogy maradjon, hiszen így érezhették legkevésbé veszélyben az állásukat. – A társulat egyértelműen akarta, hogy maradjak. A legdöntőbb mégis az volt, hogy megvizsgáltam szellemi és fizikai állapotomat, és úgy éreztem, hogy van bennem elég erő, kedv, fiatalság, másrészt a huszonöt éves igazgatói rutin, a felhalmozott tudás sok előnnyel jár. Ugyanakkor veszélyes az unalom, a megszokás. Peter Brook mondta: „az ördög neve unalom.” – Ön unatkozik, vagy a színház válik unalmassá? – Mindkettőnek megvan a veszélye. Voltam már olyan színháznál, ahol úgy éreztem, hogy a direktor unatkozik. Ádám Ottót rajongva imádtam, de a Madách Színházban az igazgatásának vége felé azt mondogatta, hogy „bennem már nem ég a tűz.” – Azon kevesek közé számított, aki hamar ki is szállt a szakmából. – Így van, de az ő tüze hamarabb kihunyt, mint ahogy a szakmát abbahagyta. – Ön érzett hasonló jeleket magán? – Észrevettem, vadul küzdök ellenük. Én vagyok az egyik legöregebb színigazgató, csak Jordán Tamás a kortársam, ő Szombathelyen dirigál. Léner Péter, Zsámbéki Gábor, Marton László átadta a pozícióját, azt hiszem, most én vagyok legrégebben színidirektor. – Nem félt attól, hogy mint annyi helyen, a Radnóti Színház igazgatói állásának esetében is politikai döntés születik? Vagy nem tartott attól, hogy lesz ellenjelölt, bár ezen a területen nem divat megpályázni úgy valaki állását, ha tudható, hogy maradni kíván az illető? – Amikor eldöntöttem, hogy pályázni akarok, nem csináltam belőle titkot, úton-útfélen elmondtam. Természetesen kíváncsian vártam, ki lesz a konkurencia, de végül nem pályázott rajtam kívül senki. Amúgy részese voltam én már politikai játszmának, mikor tizenkét éve az épülő Nemzeti kinevezett igazgatójaként le kellett mondanom, mert az új kormány egy másik Nemzetit akart, máshol, mással, másként. De a fővárosban most nem éreztem ilyen politikai indíttatást, hiszen 67 tagú a közgyűlés, a szavazáskor 63-an voltak jelen, és nekem 63 zöld gombot nyomtak meg, ahogy Máté Gábor is ennyi vokssal került a Katona József Színház élére. – Mit tesz majd a következő évadban a Radnóti Színházban, hogy elkerülje az unalom önt és a nézőket? – Nem fogok megváltozni. Bizonyos kor fölött nem változik meg az ember ízlése, világnézete, kulturális identitása. Ebben a szezonban két fiatal színész-rendező, Anger Zsolt és Rába Roland dolgozik nálunk, ez azt jelenti, hogy nyitni akarok a frissebb hang, korszerű gondolkodás irányába. Ebben kockázat is van. Igyekszem nem megöregedni. – A Solness építőmester akár emblematikus szerepévé is válhatott volna, de nem sikerült túl jól az előadás. Tervez a maga számára hasonló színészi feladatot? – A Solnesst nagyon el akartam játszani, sajnos nem lett elég jó. Biztos miattam is. De azért eljátszottuk legalább harmincszor. – Ön vette le a produkciót a repertoárról? – Igen, amikor úgy láttam, hogy az érdeklődés csökken, abbahagytuk. Nem tervezek most magamnak ilyen fajsúlyú szerepet. Valló Péter rendezésében Isaac Babel Alkony című művében játszom majd egy kisebb szerepet. – És repertoáron marad a Radnóti-estje, ami szinte önvallomás, és meglehetősen jól sikerült. – Igen, az továbbra is érdeklődést kelt. Mindig is több lábon álltam. A Tháliában tavaly két előadást is rendeztem, beszédkurzust tartok az egyetemen, ahol egy szavalóestet is színpadra állítok a növendékekkel, Vörösmarty és kortárs magyar költők verseiből „Lehet-e széllel szemben költeni?” címmel. Én szeretem a rendet, a jólfésültséget, de néha kócosnak is muszáj lenni. Most a széllel szemben próbálok költeni, kócosan színházat csinálni.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!