Közös lázálmunk

Sejthető volt, hogy Keresztes Tamás tehetsége előbb-utóbb bevonzza a monodrámát. És hogy az Egy őrült naplója felettébb jó választásnak bizonyul a számára.

A kisembernovellához Bodó Viktort kérte fel rendezőnek. Ő maga pedig, ha már egyszer teret kapott, rögtön díszletet is tervezett és zenét is szerzett a Gogol-műhöz. Mindkettő izgalmasra és jelentéstelire sikeredett. Mint ahogy maga az előadás is.

Amelynek első felében azonban inkább Keresztes és az ő virtuóz játéktechnikája uralja a teret. Amely némiképp háttérbe is szorítja magát a főhőst, Popriscsint. S bár Keresztes a zavart, rögeszmés személyiséget, a „meghasadt létezés élményét” hitelesen tárja elénk, itt még inkább a mű szolgálja Keresztes kvalitásait, nem Keresztes a művet.
(Elképesztő például, ahogy a looper szerkezetet működteti, amely a belső hangok kivetülését szolgálja. Ám hiába telitálatos az ötlet, e hangok létrehozása sokszor épp a belső rezdülésektől von el.)

Hanem amikor a lélekben már amúgy is megnyomorított Popriscsin a társadalmi igazságtalanságtól átkattan, és őrülete végképp eluralkodik rajta, Keresztes játéka is „átkattan”. Visszaszorul a technika – eszközben, játékban: marad az ember egymaga, a maga mindentől megfosztott valójában. Keresztes belülre fókuszál.

S az ember még izgalmasabbnak bizonyul, mint a frenetikus szakmai tudás.

Címzetes tanácsosa alsógatyára vetkezve világhódító rocksztárnak s spanyol királynak képzelgi magát. És mindehhez lázálmát hitelesítő közönsége is akad: mi. Aktív részesei leszünk a történteknek. Keresztes beszippant Popriscsin világába, a játék immár közös lesz. S mi magunk leszünk a bizonyíték, hogy őrülete nem is olyan biztos, hogy őrület.

– Valóban, miért ne lehetne akár ő is hatalommal bíró? A hatalmasok azonban ezt másképp gondolják, s mezítelenül kiszolgáltatva, villákból készült töviskoronával a fején alázzák s kínozzák majd halálra.

Ekkor már egész kivételes színházi pillanatok születnek.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!