Parti Nagy Lajos: DoN kiHÓtE, Nézőművészeti Kft., Szkéné Színház
Igazi lúzer – akár ennyivel rövidre is zárhatnánk DoN kiHÓtE jellemzését. Az álmait valóságként megélő, lovagregényeken nevelkedett spanyol nemes ugyanis még akkor is hősi tettekről ábrándozik, amikor épp páholják.
Márpedig verésből, sérülésekből alaposan kijut neki a Nézőművészeti Kft. és a Szkéné Színház közös előadásában, szó szerint füle-foga odaveszik a sorozatos (álom)csatákban. Szinte kézenfekvő az ötlet: a rendező, Rába Roland egy tébolydába emeli át az önmagát kóbor lovagnak képzelő „beteget”, akinek küzdelmei vélt ellenfeleivel felérnek egy alapos társadalmi diagnózissal – már ha a nézők ép füle veszi a finom áthallásokat, Cervantes után 400 évvel Parti Nagy Lajos zseniális újraértelmezésében.
Egyetlen hatalmas betegágy alkotja a díszletet, amelynek alkotórészei: a matracai, a párnái, a tartórúdjai úgy „változnak át”, ahogy a búsképű újabb és újabb képzelgései megkívánják. A praktikus, életrevaló képességek legcsekélyebb mértékével sem lehet megvádolni a lovagkori eszmék kábulatában sistergő ápoltat. Mucsi Zoltán gesztusain, hanghordozásán, de a puszta bamba nézésén is percekig lehet röhögni, de leheletfinom eszköztárával megmutatja a figura mélységes mély ellentmondásait is.
Arcunkra fagy a mosoly, ahogy felsejlik mögötte korunk általános értékválsága, mindennapos szélmalomharcunk – legfeljebb mostanság óriások helyett bürokráciával és árfolyamokkal csatázunk. Ugyanilyen briliánsan formálja meg Scherer Péter a hűséges fegyverhordozót, Sancho Panzát, aki – idétlen ideák rabságában lebegő urával szemben – mostanság sokkal divatosabb célokat: aranyakban és kiskirályságban mérhető vágyakat kerget.
Egyébként a tébolyda gondozóinak épelméjűsége se szavatolható, akik a két beteg kedvéért játsszák a regénybéli szerepeket (Hajcsár, Szerzetes, Fogadós, Dulcinea stb.). Pedro mestert például nehéz szeretni, amiért visszaránt minket a jelenbe: hősök, számon tartott, méltó, nagyszerű hősök, ilyenek nincsenek ma már, ennek már vége van.
Ugyanakkor ennyi kisszerű, csatazaj nélküli, mindennapos, apró és nyomorú, vér nélküli harc még sosem folyt, mint ma folyik, itt, közöttünk. Mert az élet ennyi csak: szorongunk és teljesítünk.
Javallott-e hát logikusabb gyógymód az ábrándozásnál?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!