Blanche, Kurázsi mama, Karády Katalin – három markánsan eltérő karakter, amelyeket a Radnóti Színház Kossuth-díjas színésznője kelt életre. Szerepeinek aktualitásairól, személyes érintettségekről és a mindennapi bátorságról is beszélgettünk Kováts Adéllal.

 
Kováts Adél legújabb szerepében Karády Katalinként (Némeh András Péter felvétele)

– Mi alapján nézte ki önből Nényei Pál, a Mozgófénykép című darab szerzője Karády karakterét?

– A szerepeket eleve a Radnóti színészeire írta a szerző. Szerinte azt képviselem, amit a maga korában Karády képviselt. Én ezt azért erős túlzásnak érzem, hiszen vele jött be a köztudatba a vamp, aki férfias jegyeket is hordoz, és valami édes-bús érzést.

– Divat manapság a Horthy-korszakon nosztalgiázni, ami erősen megosztja a közvéleményt. Az viszont tény, hogy abban a sokak számára sötét időszakban virágzott a mozi. Milyen a viszonya a ’30-as, ’40-es évek magyar filmjeihez?

– Csodálatos, egyben szórakoztató nézni őket, de valójában mindegyik ugyanolyan volt. Még ma is elbambulunk ezeken a történeteken, és lezabáljuk a vászonról azokat az ikonokat, akikről nem csak koruk átlagembere, hanem még mi is hajlamosak vagyunk elhinni, hogy azonosak a szerepekkel, amiket játszanak. A Horthy-korszakkal kapcsolatos nosztalgia kapcsán, amit a Mozgófénykép is érint, érdemes elgondolkodni azon, hogy akkoriban majdnem egymillió ember élt mélyszegénységben. A társadalmi osztályok egymástól teljesen elszakadva éltek meglehetősen merev rendszerben, amelynek a tizenegy fizetési osztálya között nem volt átjárás. Igazi karriert az állami apparátusban lehetett csinálni.

– „Törékeny, a lelke csupa finomság” színésznő képe mögött markáns, sötét színek is rejlenek. Eddigi pályájának szinte a sűrítménye Blanche és Kurázsi mama alakja. Hogyan fér meg önben ez a két szerep?

– A Vágyvillamos és a Kurázsi mama esetében is vaskos mondanivalóról, fajsúlyos szerepekről beszélünk. Blanche modern és megfogható alak, ismerős figura az életünkből. Nem rebbenékeny, nem törékeny. Okos, cizellált személyiség, akinek egyszerűen nem kedvez a kor. Az élete úgy alakul, hogy felemészti a pozitív tulajdonságait, és egy nagyon szélsőséges, és szinte borderline személyiséggé válik attól, hogy nem tud életképes lenni abban a helyzetben, amibe belekerült. Amikor Zsótér Sándor rendezővel szóba került, hogy Blanche-ot fogom játszani, az a mondat hagyta el a számat, hogy „Blanche, Úristen, amikor én Kurázsi mama vagyok!” És nagyon sok Kurázsi mamát látok magam körül. Háborús időket élünk a hétköznapi háborúk értelmében.

– Az ön számára mi a Brecht-mű legfájóbb egybecsengése a mával?

– Az emberek mindent megszoknak. Ami ma még problémának tűnik, az holnapra már az életünk része, és észre sem vesszük, hogy csináljuk, húzzuk, megyünk tovább. Nemrég kinyitottam egy jó minőségű női magazint. Az egyik oldalon világmárkák hirdetése, a másikon egy cikk a sivatagban menekülő családról, akik az életükért harcolnak. A gondolkodó vagy érzékeny ember nem teheti meg, hogy nincs jelen. Nem lehetünk érzéketlenek a világ távol eső részein folyamatosan történő borzalmak, tragédiák iránt, mert lassan szembejön velünk az utcán. Valahol skizofrén dolog, hogy mint színész örülsz, hogy olyan mondatokat mondasz el nagyon személyesen, amiről a néző élete is szól. Eközben fájdalmas, hogy pont egy ilyen darab cseng össze az életünkkel. A Kurázsi mama egy vérdráma, és annyira aktuális, hogy az előadások végén szinte tüntetésszerű taps van.

– Azon túl, hogy a színháznak feladata reflektálni a társadalmi jelenségekre, egyénileg is véleményt nyilvánít közéleti kérdésekben. Ilyenkor az a bizonyos civil kurázsi, bátorság szólal meg önben?

– Jó lenne, ha nem kellene bátorság. A bátorság akkor kell, amikor valami ellen akarsz menni. Nem valami ellen megyek, hanem elmondom a véleményemet.

– Tavaly rendezőként is debütált, méghozzá egy tabutémáról, a pedofíliáról szóló darabbal, a Blackbirddel. Mi vitte rá, hogy rendezzen?

– Orlai Tibor vetette fel, hogy dolgozzunk együtt. Végül rendezés lett belőle a játék helyett. Amikor elolvastam a darabot nagyon megfogott. Ehhez például bátorság kellett. Elvégre karmesternek lenni más, mint első hegedűsnek.

– Mi volt nehezebb, elfogadtatni magát rendezőként a színészkollégáival, vagy elhinni önmagáról, hogy ismeretlen képességek szunnyadnak belül?

– Vannak pillanatok, amikor meg mered tenni, hogy kilépsz az ismeretlenbe. Ez is ilyen volt. Belevetettem magam a munkába. Annyira élvezetes volt számomra behatolni a darab teljes szövetébe, hiszen színészként csak a saját szerepeddel vagy elfoglalva. Rácsodálkoztam arra, hogy képes vagyok karmester lenni. A női és a férfi energiákat egyszerre működtetni. Ha erre az ember rálát, rengeteget fedez fel önmagából.

– Volt személyes érintettsége a témában?

– Nagyon sok fájdalom, betegség, rosszul alakuló élet adódik abból, ha a dolgok kibeszéletlenek, feldolgozatlanok. Ugyan a történet a pedofíliáról szól, de gyakorlatilag arról, hogy két ember élete egy közös bűn által összekapcsolódik. Engem elsősorban ez a trauma érdekelt. A traumáktól nem lehet megszabadulni, csak feldolgozni őket. Egy társadalom is csak akkor képes előremenni vagy szeretetteli lenni, ha ezeket a traumákat feldolgozzuk, ha megtanulunk együtt élni velük. Ha elfogadjuk, hogy a miénk. Számomra ez a legfontosabb üzenet. Nem azért, mintha nem lettek volna gesztusértékűen olyan élményeim, amikben zaklatást érezhettem. De olyan mértékű traumán nem estem át, mint a Blackbirdben a lány.

– Színészként is a traumákból „éltek”, ezek feldolgozását kínálja a művészi pálya…

– Mindenképpen. Terapikus hely a színház, még akkor is, ha olyan darabban játszom, ami engem is elbódít. Ha van egy habkönnyű történet, jópofa zenékkel, dalszövegekkel.

– Többször volt vendég a Tivoliban, játszott az Operettben, a Tháliában, vidéken, a Sanyi és Arankában, a Karinthy Színházban. Inspirálóan hat önre, ha kortárs szerzőkkel, fiatalokkal dolgozik, és kimozdul az anyaszínháza komfortzónájából?

– Igen. Úgy gondolom, sokkal flexibilisebb vagyok, mint azt talán gondolnák rólam.

– Akár az alternatívok irányába is nyitna?

– Nagyon szívesen dolgoznék az alternatívokkal is, de ők más szisztéma szerint működnek. Számukra én valószínűleg kőszínházi színésznő vagyok. Túl klasszikus alkat első ránézésre. Holott csodálatos lenne más közegekben is megfordulni, mert egyébként nagyon zárt a mi világunk. Főként, ha húszat játszom egy hónapban, és közben próbálok az anyaszínházamban. A fiatalabb generációval való találkozás engem is megújítana.

– Mi jelenti az ön számára a töltekezést, a feltöltődést?

– A családom, a barátaim, egy jó élmény, mint bárki másnak. Nincs semmilyen speciális hobbim, nem ejtőernyőzöm vagy bungee jumpingolok.

– Ezzel szemben spirituális kérdésekkel foglalkozik…

– Tinédzserkorom óta jelen van az életemben a spiritualitás. Nagyon sok könyvet olvastam ezzel kapcsolatban. Igaz, minden tudás csak szó, szó, szó marad, ha az ember nem tér rá a gyakorlati útra. Innen-onnan, egy-egy találkozásból, beszélgetésből is sok üzenet érkezik hozzám.

– Milyen életszakaszban tart?

– Sok változás volt a munkámban, a családomban. Az elmúlt két év extrán hozott fantasztikus és negatív dolgokat egyaránt. Amúgy a szélsőségeket érzem magam körül. Állandóan döntéshelyzet elé vagyunk állítva olyan dolgokban is, amikkel régebben nem kellett foglalkozni. Közben teljesen pozitív vagyok, szeretek élni, a szeretteimmel lenni.

– A szélsőségek között mi tartja épen mentálisan, lelkileg?

– Nem felejtem el, hogy honnan jöttem, bármilyen patetikusan is hangzik. Azt hiszem, az nagyon nehéz helyzetben van, aki mögött nincs erős család, aki nem kapott egészséges értékrendet. Én ezt megkaptam. Karakteremnél fogva pedig, amennyire repülök vagy repít a színház, a gyerekem, a jó élmények, annyira tudok két lábbal a földön állni.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!