Néma, döbbent csönd. Ez az, ami egy bábszínházban (legalábbis a közhiedelem szerint) elképzelhetetlen, Jeanne Teller Semmi című regényének adaptációja viszont ezt váltotta ki a kezdetben még izgő-mozgó, ischlert majszolgató, telefont nyomogató gyerekekből is.

  <h1>A viszony színész és bábja között folyamatosan változik.</h1>-
  -

A viszony színész és bábja között folyamatosan változik.

- – Kép 1/2

A dán írónő regénye olvasmánynak sem volt könnyű, a színpadon történő megjelenítés azonban egyenesen átütővé, letaglózóvá teszi az élményt. Jobb formát el sem lehet képzelni ennek a műnek, mint a bábszínházi előadást. A kezdetben nevetésre ingerlő figurák azonban a darab végére élettelenül hevernek. Nincs ok a nevetésre.

Szorongás, félelem, düh, agresszió. Ezek a Semmi kulcsszavai. Nem véletlenül nevezik a regényt A legyek ura 21. századi megfelelőjének. A nyolcadikos Pierre Anthon felmászik a szilvafára és ott is marad, mert úgy gondolja, az életben semminek sincs értelme, semmi sem fontos, semmit sem érdemes csinálni. Kivonja magát a közösség életéből. A közösség (vagyis az osztálytársai) először dühösek lesznek rá, aztán úgy döntenek, megcáfolják az elméletet, és bebizonyítják Pierre Anthonnak, hogy igenis vannak fontos dolgok.

De mi lehet fontos egy mai fiatalnak? Egy szép új szandál? Egy bokszkesztyű? Talán egy vadiúj bicikli? Igen, ezek fontos dolgok. De van ezeknél fontosabb is. Ahogy a játék elkezd komollyá válni, úgy emelkedik egyre a tét. A sértett, komoly veszteséget szenvedő fiatalok egyre nagyobbat, egyre többet követelnek a soron következő áldozattól (áldozótól). A nemzeti lobogóért már szüzesség jár, Krisztus keresztje után levágott kutyafej kerül a halomra. Gyűlik a fontos dolgok dombja, mindenki kénytelen beadni a közösbe azt, ami a legfontosabb számára. Hiszen épp ez a lényeg. De hogy valójában mekkora áldozatot hoznak ezek a gyerekek, azt sem az őket teljesen figyelmen kívül hagyó környezetük, sem a fa tetején dekkoló Pierre Anthon, sem ők maguk nem képesek felmérni.

A fontos dolgok azok, amelyeknek elvesztése fáj. Akkor igazán fontosak, ha képesek vagyunk róluk egy közös, nagy és magasztos cél érdekében lemondani. Ezzel az alapigazsággal szembesülni nem egyszerű dolog, Hoffer Károly rendezésében azonban épp az a jó, hogy az eszközök, amelyeket segítségül hív, megkönnyítik a néző helyzetét. A báb, mint olyan, kellemes emlékeket hív elő, a biztonságos gyermekkor képzetét kelti. Az, hogy a bábok mögött feltűnő színészek maguk is aktívan szerepelnek az előadásban, megkettőzi egy-egy szereplő jelenlétét, de egyben lehetőséget ad arra is, hogy a gyermeki látásmódba némi felnőttes tartalmat is csempésszen. A viszony színész és bábja között folyamatosan változik. Néha együtt mozognak, közösen élik meg az eseményeket. Máskor a báb körül folyó történések kommentátoraként, értelmezőjeként jelenik meg a színész, vagy éppen helyette játszik, így sokkal tágabb lehetőséget adva az egyes motívumok megjelenítésnek. A mindezt körülölelő zene (Kiss Tibor és a Quimby amúgy ismert számai) pedig olyan mögöttes tartalmat ad az egész előadásnak, amely néhol nem csak kiegészíti, de éppen továbblendíti a történetet. Hátborzongató és szívet tépő példája ennek a pluszjelentésnek Sofie szüzességének elvesztése. Annak a Sofie-nak a szüzességéről van szó, aki épp az első szerelem szemérmes szépségét éli meg a napnál is tehetségesebb Jan-Johan mellett, mégis kénytelen a számára nyilvánvalóan fontos szüzességét betenni a közösbe. Ebben a kontextusban a Magam adom című szám szövege („Nem sürgetem, nem várom / Nem bántom és nem sajnálom / Nem sajnáltatom magam, magam adom, / Megadom, megadom, neki megadom magam”) egyszerre taszító és felemelő, sajnálatosan tökéletes aláfestése a megrázó jelenetnek. Jan-Johan természetesen szintén feláldozza a számára legfontosabbat: jobb mutatóujja gyarapítja a fontos dolgok gyűjteményét. A gyűjteményt, amely végül hírnevet és elismerést hoz a gyerekeknek, és keserű kiábrándulást. Olyan befejezést, amely minden arcra döbbenetet csal.

Van azért különbség a regény és a Budapest Bábszínház előadása között. Természetes, hogy a színpadi adaptáció az érthető korlátok miatt kénytelen időnként máshová helyezni bizonyos hangsúlyokat – a szöveget átható finom iróniát például sok helyen helyzetkomikumra cserélik, a történet feszesebb, kevésbé elemző, mégis épp olyan sokat nyújt, mint maga a regény. Lenyűgözően nyomasztó, félelmetesen szép és egyben döbbenetesen fontos képet korunk gyermekeinek szemléletmódjáról.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!